Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

Befejezés

csatlakozik, Erdélyt integrálják. Politikai vezető elitjének csak arra van lehetősége, hogy az integráció feltételeit az ország számára minél kedvezőbbé alakítsa. Láttuk: hogy befolyásolta ezt 1690—1691-ben a törökellenes háború pillanatnyi állása (a Diploma Leopoldinum két formája a hadi helyzet alakulásának szoros függvénye); azt is, hogy a fejedelmi korból 1690 utánra maradt erdélyi vezető elit mennyi energiával és rátermettséggel igyekezett minél kedvezőbb megoldásokat találni. 1708, ill. 1711 után a személyi összetételében meggyengült erdélyi vezető elit pozíciója aránytalanul rosszabb volt a Birodalom vezetésével szemben, mint a Bánffy György—Bethlen Miklós—Apor hármasnak s társaiknak — a Diploma Leopoldinum határozmányait sorozatosan érhetik sérelmek (eltolódások a négy bevett vallásfelekezet rendszerében, országos főtisztségek be nem töltése — vagy önkényes nyódon való betöltése, a katolikus püspök közjogi státusa, a kincstári igazgatás teljes elkülönítése az országos igazgatás többi ágazataitól). Az 1730-as években azonban az új erdélyi vezető elit (kihasználva a birodalmi vezető elit csoportharcait és a katonai csoportnak a sorozatos háborús vereségek miatti meggyengülését) meg tudja akadályozni az integrálódás 1690—1691-ben kidolgozott feltételeinek teljes felrúgását: a katonai uralom állandósítását Erdélyben. Másról azonban nem lehet szó, mint az integráció feltételeinek lehető javításáról. Alternatívát csak az európai politikai helyzet változása kínálhatna — és nem kínál. Mit hoz Erdély számára ez a külpolitikai kényszerűségből eredő integráció? Elsősorban előbbi, másfél százados viszonylagos önállóságának elvesztését. Az erdélyi fejedelemség török függése változó erősségű, de különösen a 17. század első felében, amikor a Török Birodalom meggyengül, s Erdély ritka képességű fejedelmei ezt ki is tudják használni saját mozgási lehetőségeik növelésére, meglehetősen laza. Erdély a nemzetközi politika tényezőjévé tud válni (tegyük hozzá: tényleges katonai-gazdasági súlyánál még erősebben is), ebből még az 1657—1662-i romlás után is megtart valamit. 1690 és 1703 között, majd 1711 után Erdély már nem külpolitikai tényező. Ami Erdély belső viszonyait illeti, az ország belkormányzata szoros alárendeltségbe kerül a Birodalom központi kormányzatával szemben — ellentétben a fejedelmi korszak viszonyaival; akkor ti. a Porta nem szólt bele Erdély belső igazgatásába. 1690 után a legfontosabb döntések Erdély ügyeiben a Birodalom központi kormányzatában történnek, Erdély politikai elitjének általában csak korlátozott befolyása van ezekre. A kormányszervek tisztségviselőire a rendek tesznek ugyan jelölést, de az uralkodó nevezi ki a tisztségviselőket—esetleg a jelölés teljes figyelmen kívül hagyásával. A három natio és négy bevett vallásfelekezet rendszerén folyamatosan esnek sérelmek, s ezeket (az első néhány évtől eltekintve) már nem tekinthetjük a 17. század erdélyi református hegemóniájáról a négy vallás egyenlőségére való átváltásnak. Az ország anyagi erőit az új integráció a korábbinál aránytalanul erősebben veszi igénybe. Csak utalunk rá: hányszorosa Erdély adója még az Apafi kori felemelt török adónak is, nemhogy a 17. század első felében fizetettnek — s nemcsak a korszak nagyobbik felét kitevő háborús időszakokban, de békében is. A kincstári gazdálkodás területén pedig Erdély saját érdekei (a nádori-erdélyi sókereskedelmi