Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

Befejezés

vállalkozás kivételével) nem érvényesülnek. A kincstári jövedelmek a központi birodalmi kincstári igazgatás alá tartoznak, az összbirodalmi érdekek szerint rendelkeznek róluk. A kincstári igazgatási apparátuson belül a tendencia az erdélyiek kiszorítása (ismét hangsúlyozzuk: nem valami „Erdély-ellenességből" vagy épp „magyarellenességből", csak indokolatlan gyanakvásból és erre alapozó csoportérdekekből); a kincstári gazdálkodásban erőteljessé váló bérleti rendszer haszonélvezői (az 1690-es éveket kivéve) legnagyobbrészt nem erdélyiek. Mindezeken túl Erdélyben majdnem a teljes időszakban jelen van, hol erősebb, hol gyengébb mértékben, a katonai szervek hegemónia-szándéka vagy kifejezett hegemóniája a polgári kormányzattal szemben (az 1690-es években, Veterani politikai tapintata következtében, gyengébben, Rabutinnél annál erősebben, 1703tól kifejezett katonai uralom jelleggel, Steinville főhadiparancsnoksága alatt még erős befolyással a polgári kormányzatra, az 1720-as években gyengülőben, hogy aztán 1734-ben a teljes katonai uralom szenvedjen évtizedekre szóló vereséget). Jelen van — a vele járó összes anyagi visszaélésekkel, kisebb vagy nagyobb jogsértésekkel együtt. Fel kell tennünk a kérdést: mit kap mindezért „ellentételképpen" Erdély? Gazdasági-társadalmi vonatkozásban nagyon keveset. A jobbágykérdés körében semmi nem történik (még a medgyesi jobbágytörvény sem kerül szentesítésre), az agrárkérdés más vonatkozásaiban szintén nem. Iparfejlesztés nincs. Nagyvonalú kereskedelmi kísérletek a nádori-erdélyi sókereskedelem felszámolása és Bethlen Miklós külkereskedelmi tervének meg nem valósulása után nincsenek. Telepednek be Erdélybe (még inkább kapnak új kiváltságokat vagy a régiek megerősítését) több-kevesebb tőkeerővel és eltérő külföldi kapcsolatokkal rendelkező idegen kereskedőelemek (görögök, Örmények, arománok, bulgárok), akik azonban egyelőre a kincstár (és a katonai szervek) védelme alatt álló népelemek, tevékenységüknek csak gazdasági haszna van az ország számára is (a konkurenciaharcok ellenére is), az ország politikai életében csak a 19. században játszanak majd szerepet. Az ellenreformáció ugyan a barokk művészet és a jezsuita történetírás Erdélybe való bevonulását hozza — de a külföldi tanulmányutak korlátozása jócskán megnehezíti Erdély szellemi kapcsolatát Nyugat-Európával. Teljesen elzárni azért nem tudja. 1734—1735 táján egészében véve fordulat következik be Erdély életében. Nemcsak a teljes katonai uralom kísérletének visszaverésével. Addigra Erdélyben beérik egy újfajta politikai elit. Más, mint az 1690 és 1708 közötti időszaknak a fejedelmi korból örökölt politikai elitje. Ez az új garnitúra már az új feltételek között nő fel és erősödik meg. 1734 a bizonyság rá, hogy már képes (a számára adott, ill. kiharcolható lehetőségek között) saját politikára. Tud helyes taktikát kialakítani nehéz helyzetekben a védekezésre (1738), vannak reformelképzelései a kormányzat szerveiről. Ez a katolikus politikai elit megelégszik saját hegemóniájával, s nem tör teljes ellenreformációs sikerre. A szellemi érintkezés Európával megerősödik: feltűnnek az első wolffiánusok. Szimbolikusnak tekinthető, hogy Bod Péter, az