Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)
1712-ben az ottani vaskohóhoz „applicaltatván", nem viseli a condescensio, fuvar, kvártély terheit. 189 Ezt a panaszt általánosítja a szász natio 1724-i sérelmi irata: a marosi hajósok a portión kívül más közterhet nem viselnek (így aztán van falu, amelyben a 23 jobbágy évi jó 700 RFt adót fizet, a 23 hajós kényszerítve is csak alig 50-et), és kivonják magukat a polgári jurisdictio alól. 190 Nyugvópontra ismét nem jutott az ügy. A rendek 1728. június 3-i kincstárügyi sérelmi iratában megint csak ott szerepel a követelés, hogy a Hunyad megyei és szászvárosszéki sóbányászok és sóhajósok számát meg kell határozni, a hazai törvényekben foglaltakat meghaladó immunitásaikat korlátozni kell, kihágásaikat meg kell szüntetni, és az említett két törvényhatóság alá kell őket rendelni. 191 A kérdés végigvonul az egész korszakon — és átmegy a következőkbe is; mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot nem sikerül kialakítani, annál is kevésbé, mert a birtokos nemes vagy városi polgár a jogos kincstári igényt sem hajlandó akceptálni, a kincstári oldalon viszont a mentesítésekkel jócskán történnek visszaélések is. Egy olyan országban, amelynek kincstári gazdálkodása alappal vár fellendítésre, hisz az elsősorban szóban forgó sókitermeléshez (és sószállításhoz) bőven áll rendelkezésre só, a kincstári igazgatás nem kíván takarékoskodni az igénybe vehető emberekkel — ha azonban ugyanerre az országra még békeidőben is alig elviselhető adóterhek súlyosodnak, háború esetén pedig csak tovább növekszenek, akkor az adóért és az adózókért felelős, egyben az utóbbiak munkájából élő tényezők is érthetően védik az adóalapot. Tekintsük át most azt, ami a kincstári politikában részben a bizonyos vonatkozásokban továbbra is fennálló centralizációs politikához, részben ennek ellentétéhez, a bérleti és monopóliumrendszer megerősödéshez kötődik. Az előbbiről elsősorban a sóügyben, ill. az ércbányaügyben lehet beszélni — bár az utóbbiban már nem kizárólagosan. A sóügyben az Udvari Kamara nem kísérletezik újabb bérleti rendszerrel: a bányák működnek (kivéve a széki aknákat, amelyeket az 1720-as évek második felében elönt a víz), a sószállítás és -kereskedelem formái kialakultak. Az Udvari Kamara egyetlen átfogó rendelkezése e vonatkozásban korszakunkban, III. Károly 1718. október 31-i rescriptuma is elsősorban részletkérdésekkel foglalkozik, nem gyökeres reform. Sókitermelési kérdést egyetlen esetben érint: úgy rendelkezik, hogy Kolozson létrehozandó az új sóakna. A többi határozmányok elsősorban szállítási kérdésekre vonatkoznak. A Maros tisztítása elengedhetetlen — mondja ki a rendelet —; erre pénzt az Universalbankalitát folyósítson. Az uralkodó a Haditanácson át rendelkezett a Maros partjain érdekelt főhadiparancsnokságoknak, hogy ne engedélyezzék a helyi katonai parancsnokoknak újabb malmok építését a Maroson, mert ez akadályozná a sószállítást, a meglévőket pedig a területileg illetékes sószállítási tisztek a hajómesterek útján időről időre vizsgáltassák meg, és ne tűrjék el a sóhajózást akadályozó malmokat. A sóhajok felfelé vontatásának meggyorsítására a Maros-parti falvak lakóival két-három ölnyire vágassák ki a fákat (a kivágott fákkal fizetve ki közmunkájukat). Alaposan megnövelné a marosi sóhajózás hajóparkját s még a hajósok létszámát is
