Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)
pályán felemelkedő személy. Az újonnan kinevezettek rangrendje (aminek a továbbiakban szintén jelentősége lesz): Kornis, Wesselényi, Mikes, Teleki, Haller György, majd a hivatali pályán felemelkedők között Szentkereszti, Bíró és Simon. 74 Az 1713. március 31-i uralkodói döntés foglalkozik a kardinális tisztségekre való jelölés kérdésével is. Úgy foglal állást, hogy ezeket illetően különbséget kell tenni: melyikük szerepel a Diploma Leopoldinumban s melyikük nem? Az első csoportba az ország generálisa és a kancellár tisztét sorolja — az utóbbi esetében azonban mindjárt el is hárítja a jelölést, azzal, hogy Bethlen Miklós perében (akit egyébként a rendek 1712. december 20-i feliratukban kegyelemre javasolnak, ez azonban nem jutott el az uralkodóig, mert az Erdélyi Udvari Kancellária nem foglalt állást e kérdésben 75 ) még nincs ítélet, s így e tisztség nem üresedett meg. 76 A kincstartói tisztségre és a rendek elnökségére való jelölés a rescriptum szerint nem szerepel a Diploma Leopoldinumban (ez csak a rendek elnöke esetében helytálló). Ezekre a rendek csak javaslatot vagy ajánlást tehetnek; a Gubernium, véleményével, terjessze fel ezeket. Az országgyűlés zavartalan működése érdekében azonban az uralkodó ideiglenesen kijelöli Wesselényi Istvánt a rendek elnökéül. 77 A Gubernium működése a tanácsosok eskütételével megkezdődik. 78 A helyreállítás tehát megtörtént 1713 tavaszán — a kardinális tisztségek és az üresen maradt tanácsosi helyek körül azonban tovább folyik a harc. 1713 nyarán az országgyűlésen az unitáriusok és az evangélikusok jelölteket állítanak az őket illető üres tanácsosi helyekre, ugyanakkor a másik két felekezet is jelöl e tisztségekre, arra hivatkozva, hogy ők az unitáriusokat és evangélikusokat „tam Pluralitate, quam splendore Familiarum" sokkal felülmúlják, s újra elővéve azt a már az 1690-es évekből ismert elvet, hogy amennyiben az evangélikusok és unitáriusok között nincs elég megfelelő személy a guberniumi tanácsosságokra, katolikusokkal és reformátusokkal kell ezeket betölteni. Az érv meglepően hat akkor, amikor az unitáriusok jelöltje az üres helyre Sándor Gergely, az evangélikusoké Johann Hoszman, de azért megtörténik a szokatlan jelölés: a katolikusok az 1712-i jelölőlista első 8 személyéből javasolnak 3-at (3 már ki van nevezve gubernátornak, illetve tanácsosnak): Kornis Istvánt, Csáky Istvánt és Pettki Dávidot, a reformátusok az 1712-i jelölőlistájukon a már tanácsossá kinevezett (s ideiglenesen kardinális tisztség viselésével is megbízott) Wesselényi István után soron következőket: Bethlen Lászlót, Teleki Mihályt és Kemény Lászlót. 79 Ugyanekkor tesz jelölést (ill. az uralkodó értelmezése szerint részben csak javaslatot) az országgyűlés a kardinális tisztségekre. Kancellárt, nem lévén még ítélet Bethlen Miklós perében, nem jelölnek. Az ország generálisának tisztére való jelölés jogával csak a katolikus és református felekezet él. Az unitáriusok úgy nyilatkoznak, hogy jelenleg nincs megfelelő személyük e tisztségre, így nem tesznek jelölést, de protestatióval élnek arra nézve, hogy ez nem jelent lemondást jogukról. Az evangélikusok pedig magától értetődően nem tesznek jelölést: a szászok a fejedelmi kor erdélyi jogrendje szerint személyesen nem katonáskodnak, csak zsoldosokat állítanak — az az idő pedig még elég messze van, amikor a Habsburg Birodalom hadseregének tiszti-, sőt tábornoki karában feltűnnek az erdélyi szász patrícius-ivadékok. A katolikus
