Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. A második Habsburg-berendezkedés (1708—1730)
leveléből tájékozódva a vegyes bizottság létrehozására vonatkozó uralkodói döntésről, a Kancellária javaslatát elfogadva tájékoztatja Nesselrode-t az erdélyi vezető elit álláspontjáról a Partium kérdésében (e terület adóügyei is visszaadandók Erdélynek) 62 — a kérdés lezárása azonban átnyúlik a következő időszakra. A Partium ismeretes kettéosztása 1732-ben történik meg. C) A KORMÁNYSZERVEK ÚJ RENDJE 1. A GUBERNIUM A kormányszervek közül elsősorban a Gubernium esetében van szükség szervezési lépésekre. Az Erdélyi Udvari Kancellária Kornis Zsigmond alkancellári kinevezése és az 1708—1712-i átmeneti időszak többi személyi változásai révén 1703-i szervezeti feltételei között fungál; a kincstári igazgatásnak is van vezetője Haan személyében — a kincstári igazgatás azonban teljesen elkülönülvén az országos igazgatás egyéb ágaitól, külön fogunk foglalkozni vele. A Gubernium újjászervezésére az I. József halálát és a szatmári békét követő változások rendjében, az országnak a Habsburg Birodalom számára való fontosságának megfelelően kerül sor. III. Károly 1711 szeptemberében hazaindul Spanyolországból, spanyol királyságának koncepcióját az 1710-ben Angliában uralomra került tory kormányzat feladta, s I. Lipót kisebbik fiának spanyolországi, többnyire kis területre szorult uralmát csak az angol segélypénz tartotta fenn. 1711 októberében Frankfurtban VI. Károly néven császárrá választják, decemberben meg is koronázzák. 1712 májusában koronázzák Pozsonyban magyar királlyá. Erdélyben 1712 novemberére hirdetnek országgyűlést a hűségeskü letételére. Ez a gyűlés hivatott felterjesztést tenni a Gubernium tanácsosi tisztségeire, azon belül a kardinális tisztségekre, elsősorban a gubernatorságra is. Ha át kívánjuk tekinteni Erdély 1712-i politikai állapotát, különösen az 1690-es évekkel egybevetve, mintha ritkább levegőjű közegbe jutottunk volna. Pedig bizonyos alapvető tényezők változatlanok. Nem változott a (most már legnagyobb részt grófi, bárói ranggal rendelkező) arisztokrácia primátusa a vezető eliten belül; ezzel szoros összefüggésben nem változott a három, elvileg egyenrangú natio tényleges súlyviszonya: a magyar natio a hangadó, főúri reprezentánsai révén, a székelyek súlya szerényebb, a szászok pedig ugyan már (az Apafi-kor kezdete óta) nem peculium, de az ország egésze sorsának irányításába elég kevéssé igényelnek beleszólási jogot. Ami változott: az erdélyi vezető elit súlya a Birodalom vezető elitjével szemben. Bethlen Miklós, de Bánffy György, Apor István és mások is egy nemrég még (viszonylag) önálló ország tapasztalt, energikus politikusaiként küzdöttek az Erdély számára előnyösnek tartott megoldásokért. Ilyen vezető elit Erdélyben 1712-ben nincs. Velük szemben pedig az I. Lipót uralkodásának végén élre tört új birodalmi vezető garnitúra áll: Savoyai Jenő, Sinzendoríf, Gundaker Starhemberg. Ilyen körülmények között a szinte minden érdemi nagypolitikai tapasztalat nélkül induló új erdélyi vezető elit csak arra számíthat, hogy a
