Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)

III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben

központi kormányzat talál rajta kivetnivalót — ahogy majd fél évszázad után szintén az erdélyi rendek buktatják meg az adott időponthoz képest ugyanolyan merész Teleki—Dobosi-tervet. Az érdemi kereskedelmi kezdeményezések azonban mégiscsak az erdélyi rendek oldaláról indulnak ki; az Udvari Kamara ezt eléggé szerény mértékben tudja ellensúlyozni az idegen kereskedőelemeknek adott védelemmel (akiknek alapkiváltságai egyébként is erdélyi fejedelmektől, ill. a már regnáló II. Apafi Mihálytól származnak). Az a vámpolitika pedig, amelynek legjelentősebb terméke I. Lipót 1702. július 30-i vámrendelete, aligha esik a mérleg Erdélynek kedvező serpenyőjébe. A vámrendelet, a háborús takarékosság jegyében, 1703. január l-jétől eltiltja a külföldi vászon és bőr,

371 bor és lovak

372 behozatalát. A külföldi posztó behozatalának korlátozására ennek felhasználását csak a nemességnek, főbb tisztségviselőknek, doktori fokozattal rendelkező értelmiségieknek és előkelő polgároknak engedélyezi. A hazai ipar fellendítése érdekében kétszeresére emeli a nyers fonal vagy gyapjú kivitelének vámját, s darabonként 45 krajcárral növeli a magyarországi nyers marhabőr harmincadat.

373 A rendeletnek talán voltak kiegészítései is, mert az erdélyi céhek már némileg szélesebb skálán reagáltak rá a Guberniumnál — de eléggé egységesen felháborodva. Az erdélyi szűcscéhek úgy vélekednek, hogy az országban egy évben nyúzott juh- és báránybőr csak akkor elég iparukhoz, ha az idegen kereskedők (örmények, zsidók, görögök, lengyelek, románok) fel nem vásárolják és ki nem viszik Erdélyből. A posztócsináló céhek azt szögezik le, hogy az erdélyi juhok gyapjából „absolute Posztot nem csinálhatni", a festéket is külföldről vásárolják. Ha tehát eltiltják a gyapjú és festék behozatalát, „semmiképpen nem subsistálhatunk". A mészároscéhek

374 úgy nyilatkoznak, hogy ők csak a haza lakosainak adják el a levágott marhák bőrét — nem tudják, hogy ez elég-e amazok mesterségéhez. A tímár- és szíjártó céhek

375 megadják a mészárosok által nyitva hagyott kérdésre is a választ: az Erdélyben évente nyúzott marhák bőre nem elég iparukhoz. Ha a külföldi (elsősorban havasalföldi) szőrös kecske-, berbécs- és tehénbőr behozatalát megtiltják, nem tudják folytatni iparukat, s a hazai szükségletet sem tudják kielégíteni. Timsót, továbbá bizonyos szükséges festékanyagokat (pl. szkumpiát) pedig nem termelnek Erdélyben.

376 Lényegében ugyanígy nyilatkoznak a hazai termelésű bőr mennyiségének elégtelenségéről, a timsó és festékanyag hiányáról Erdély csizmadiái és vargái is. A takácsok azt teszik szóvá, hogy gyapotot kénytelenek importálni.

377 A válaszadók felsorolása egyben azt is jelzi: milyen széles lehetett ennek a (ez esetben is leszögezzük: nem „Erdély-" vagy „magyarellenes", csak az összbirodalmi érdek merev értelmezéséből és a kellő tájékozottság hiányából fakadóan elhibázott) rendelkezésnek a társadalmi hatása. De a commercium témaköréhez tartozik az is, amit mai terminológiával az iparfejlesztés kategóriájába sorolnánk. Az egyetlen ilyen kezdeményezés a Guberniumtól indult ki. Az, 1702. december 12-i memorialisában, szóvá tette, hogy a katonai egyenruházat legnagyobb része Erdélyben is készíthető volna, ha az ipart jól rendbe tennék.

378 Ezzel indul meg az a közel fél évszázados vita a központi kormányzat és az erdélyiek között az egyenruházat gyártásán, amelynek végén az