Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben
Amennyire a bérbeadások útja nyomonkövethető, a kincstári arany- és higanyjövedelmeket 224 az uralkodó Bánffy György gubernátornak, Haller János kincstártónak és a felemelkedőben lévő Apor Istvánnak adja bérbe 1694 novemberében, évi 10 ezer RFt fejében. 225 Haller feltehetően haláláig tagja ennek a bérlőtársaságnak. Bánffy és Apor 1698-ban az abrudbányai és zalatnai aranyváltást bérbe adja két görög kereskedőnek, a brassai Stephano Panónak és egy Farkas nevü társának a következő feltételekkel: Bánffyék a két kereskedő rendelkezésére bocsátanak arany váltásra 9900 magyar forintot és az aranybányászok szokásos 400 arany taxáját, Panóék viszont 4000 aranyat fizetnek nekik a bérletért és külön 300 aranyat honoráriumként. 226 Bánffyék haszna ezen az „albérleten" enyhe számítással is 50%. Bánffy és Apor az 1690-es évek második felében megszerzi az erdélyi harmincadok bérletét is (kivéve azokat, amelyeket évszázadok óta a harmincadhelyhez közeli város bérelt 227 ), évi 40 ezer magyar forint fejében. 228 A Bánffy—Apor-bérlet 1699—1700-ban a Cameratica Commissio Erdélybe érkezte után omlik össze. Apor kincstartó, talán maga is érezve a helyzet kínosságát, hogy ő, az ország kincstári igazgatásának feje, egyben az egyik legfőbb bérlője ezeknek a jövedelmeknek, a maga részéről még 1699 kora őszén lemond az aranyváltás és a higanyjövedelmek bérletéről, 229 Bánffy bizonnyal követi bérlőtársa lépését. A Cameratica Commissio 1700 tavaszán visszaveszi tőlük a kincstár számára a harmincadok bérletét is. 230 Csak a csíki harmincadok (és az ottani vasbányák) bérlete marad Bánffy és Apor kezén 1702-ig. 231 A (normális üzemmenet mellett) legértékesebb erdélyi kincstári jövedelmek terén, amelynek bérletét 1693 októberében az erdélyi bérlőtársaság nem merte vállalni, a sójövedelmek terén „összbirodalmi" bérlet alakul ki: az ún. „nádorierdélyi társaság" bérlete. Az erdélyi sóval való kereskedelem helyzete 1694 előtt még feltáratlan. Kérdés, hogy a marosi (s további tiszai—dunai) sókereskedelemre a háborús körülmények között egyáltalán mennyire van mód. Északon, a máramarosi (és talán a désaknai és kolozsi) sóval egy hadélelmezési főtiszt, a későbbi udvari kamarai tanácsos, Vorster („Generalproviandt-Maister") folytat 1692/1693-ban merész és jövedelmező (és hivatali állásával akkor láthatólag nem összeférhetetlennek tartott) vállalkozást: közel 100 ezer kősót szállít innen Magyarországra, és jelentős haszonnal adja el. 232 Az ő vállalkozása nyomán az Udvari Kamara is fantáziát lát a dologban. 1694 márciusának végén egy udvari kamarai bizottság foglalkozik a kérdéssel. Javaslata az, hogy az erdélyi sóval való kereskedés az Udvari Kamara felügyelete alatt folyjék — Vorster irányításával. 233 Rövidesen kiderül azonban, hogy az Udvari Kamarának nincs pénze az üzlet megindításához. 234 így olyan személyt keresnek, aki bizonyos feltételekkel magára vállalja a sókereskedelmet, s kiadós előleget tud nyújtani e célra. Itt azonban a személyi kérdés kétfelé válik. Sámuel Oppenheimer, a kiváltságos bécsi zsidó grémium akkori vezetője, a Habsburg Birodalomnak ekkor legnagyobb bankára elvállalja az erdélyi sóüzletet. Ehhez azonban találni kell egy olyan magyar főméitóságot, aki ezt az appaltót saját nevével meg tudja védeni a sókereskedelem szabadságát igénylő magyar rendek
