Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
III. rész Három Habsburg-berendezkedés Erdélyben
2. A Habsburg Birodalomba integrált vagy integrálandó Erdély nem kormányzati tabula rasa. Az 1680-as években szervezetten, egy kis kelet-közép-európai ország külső és belső körülményeihez képest nem is rossz nívón működő kormányzata van, amelyet a háborús nehézségek hatására sok rugalmassággal meg is erősítenek (a fejedelmi tanács mellé egy ún. deputatiót szervezve, újra aktivizálva a politikai elitnek az Apafi-korszak korábbi harcaiban félretolt tagjait — Bethlen Miklóst, Haller Jánost —, ill. teret engedve az 1674-ben kivégzett Bánffy Dénes férfivá érett fiának, Bánffy Györgynek a politikai vezetésben, — mindezt úgy, hogy a politikai elitben végül is nem keletkezik törés vagy egyensúlyváltozás, Teleki Mihály s a hozzá igazodó Székely László és Bethlen Ferenc fiai, Gergely és Elek preponderanciája nem kerül veszélybe). Ez a politikai elit, ez a kormányzat elég rugalmas ahhoz, hogy a két nagyhatalom összecsapása közepette, I. Apafi Mihály elöregedése mellett is (a kor Kelet-Közép-Európájának viszonyaihoz képest már magas korban lévő, 60-hoz közeledő fejedelem felesége halála után egy ideig elmegyöngeséggel is küszködik) megkísérelje az elérhető optimális megoldást megteremteni Erdély számára a változó helyzetben. I. Apafi Mihály — s ami jóval súlyosabb, Teleki Mihály (majd Székely László) halála sem tud végzetes törést teremteni ennek a politikai elitnek az aktivitásában. Más helyzetben, más funkcióban, mások nyernek vezető szerepet a politikai elitben (Bánffy György, Bethlen Miklós, Apor István); személyi harcaik lényeges vonásai ismeretesek, de a felelősségtudatot Erdély (elsősorban természetesen annak rendjei, köztük nyilvánvalóan a birtokos nemesség — de azon keresztül az ország népességének többi részei) iránt nem lehet megtagadni tőlük. Ez a politikai elit lényegében Erdély egész közjogi státusát meg kívánja őrizni az új helyzetben — amennyiben a háború befejezése valóban változást hoz Erdély nemzetközi helyzetében. Még a tekintetben is, ami illúziónak bizonyult: az ország kapcsolódásában az új integrátorhoz. Az 1693—1695 táján az Erdélyi Udvari Kancellária jellege körül folyó vitákban érzékelhető az a rendi álláspont, hogy az új udvari hatóság lényegében ne legyen más és több, mint a 16—17. századi Erdély portai képviselete: ügyvivőség az ország ottani elintézendőinek ellátására. A rendek ragaszkodnak II. Apafi Mihály fejedelemségéhez, amíg aztán I. Lipót központi kormányzata a nagykorúságot éppen elért ifjú fejedelmet erőszakkal el nem távolítja Erdélyből. Az 1690 előtti kormányzati formákból pedig szinte mindent megakarnak tartani. Az 1692-ben működni kezdő Gubernium, első formájában, a fejedelmi tanács mása: az országos igazgatás egésze hozzá tartozik, tehát a közigazgatás, bíráskodás, kincstári igazgatás egyaránt, még a hadügy is (ti. a hagyományos erdélyi hadfelkelés irányítása — a tulajdonképpeni haderő, az Erdélyben állomásozó császári csapatok parancsnoklása már nem, az valami külön, birodalmi és háborús dolog az erdélyi politikusok szemében); csak külügyekkel nem foglalkozhat az új országtanács. Vezetőjének, a gubernátornak méltósága sem ismeretlen a fejedelemség kori erdélyi közjogban: kiskorú fejedelem mellett volt kormányzó Ghyczy János — s erre választották meg II. Rákóczi György halálától félve Erdély rendjei Kemény Jánost, távollévő (Magyarországon hadakozó) fejedelem helyett (annak irányításával) vezette az ország kormányzatát 13* 195
