Trócsányi Zsolt: Habsburg politika és Habsburg kormányzat Erdélyben 1690–1740 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 8. Budapest, 1988)
II. rész A Subdelegatio (Commissio) Neoacquistica (1719—1745) és erdélyi hatásköre
végkielégítést adni Mártonffi alkalmazottainak, s ha igen, mennyit, mennyiben kell tekintettel lenni a püspök végrendeletére, s mi történjék a sedisvacantia alatti jövedelmekkel? A bizottság 1721. szeptember 26-án foglalkozott Haan jelentésével; maga sem volt tisztában teendőivel — s még ahol határozottan foglalt állást, ott sem szemlélhetjük kritika nélkül véleményét. Elsőnek ti. azt szögezte le, hogy az ügy mixta, s Haannak a főhadiparancsnokkal közösen kellett volna jelentést tennie róla [!]. Haan eljárását jóváhagyta, de a végrendelet másolatának s a hagyatéki leltárnak a felterjesztését várta tőle. Maga sem lévén azonban bizonyos a továbbiakban követendő eljárásban, a Kollonics-féle conventióhoz kívánta tartani magát (azzal, hogy ez Magyarországon is eléggé általánosan érvényes), de egyben tájékoztatást is kívánt kérni a magyarországi szokásokról a zár, a leltározás és a végrendelet kihirdetése kérdésében. Ezzel azonban ez a kérdés el is tűnik a bizottság szemköréből. 1745-ig két további erdélyi r. k. püspök hal el (Antalfi, Sorger), az ő hagyatékukkal s az intercalaris jövedelmekkel kapcsolatban azonban nincs nyoma a bizottság tevékenységének. Mikor pedig 1721 őszén Vernich szerémségi püspök kérte a megüresedett erdélyi püspökség neki adományozását, a bizottság (1721. november 14-i határozatával) a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis elé utalta az ügyet. Egy ízben (1721. június 13-án) foglalkozott a bizottság gyulafehérvári kanonok javadalmazásának kérdésével. Az érdekelt felek egyike révén ide is sorolható az az ügy, amely 1730. június 9-én került a bizottság elé. Az erdélyi bulgár ferencesek ekkortájt igényelték egy 1702-i, közszükségletre adott kölcsönük (527 arany + 2195 Ft 50 kr) visszatérítését. A kölcsönről kapott nyugtájuk elveszett, a kölcsönzésnek másutt sem volt írásos nyoma — Bornemissza János erdélyi udvari alkancellár azonban hajlandó volt tanúskodni arról, hogy mint akkori kincstári főpénztárnok átvette az összeget, s bizonyos elzálogosított szász tizedek visszaváltására fizette ki. Andlern cameralis director így kifizethetőnek tartotta az összeget. A bizottság, majd Dietrichstein udvari kamaraelnök is egyetértett vele. Néhány olyan esetben is állást kellett foglalnia a bizottságnak, amikor kifejezetten az ellenreformáció támogatásáról volt szó. Ilyen ügy volt 1721-ben a jezsuiták szebeni székházának építkezése. Szeben városa végül is hajlandó volt bizonyos területet átengedni erre, de ehhez az ottani hadélelmezési hivatal épületének egy részére is szükség volt. Virmont főhadiparancsnok tett felterjesztést ez ügyben. A bizottság (1721. szeptember 12-én) elfogadva Szeben ajánlatát, annak sem látta akadályát, hogy a jezsuiták megkapják a hadélelmezési épület egy részét. Abban a nagy fontosságú ügyben, amely 1726. január 3-án került a bizottság elé, feladata csak a tudomásulvétel volt. A Haditanács ti. „pro secreta notitia et directione" közölte vele az uralkodó döntését: minthogy a jelen körülmények között különösen szükséges a lelki és vallási egység (concordia animorum et religionis), Magyarországra és a Neoacquistica-területre csak katolikus családok betelepedését szabad megengedni. (Jegyezzük meg: ez az elv, legalábbis a polgári rend és a parasztság tekintetében már kezdetben sem érvényesült — az 1730-as években pedig a központi kormányzat maga rúgta fel, osztrák protestánsok Erdélybe való kényszertelepítésével.) A Nemes Péter után a kincstárra szállott
