F. Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 7. Budapest, 1987)

II. Batthyány Lajos miniszterelnöksége (az első magyar felelős minisztérium),1848. április 11.—szeptember 11.

hiányolunk. A lemondás időpontja körül már a múlt században probléma merült fel Szeremlei Samu 1867-ben megjelent krónikájának tanúsága szerint. „Az első magyar minisztérium lemondásának történetét és napját a kútfők ellentmondásai miatt alig lehet bizonyosan megírni" — panaszolja, majd számos adat idézése és összevetése után sem tud egy napot megjelölni, csupán korábbra teszi szeptember 11-nél.

92 Batthyány szeptember 13-án kelt előadása szerint „megjővén Bécsből (10én) ... miután azon válasz mellett, melyet Ő Felségétől kaptunk, az ország kormányzását folytathatónak nem láttuk, én, Deák, Klauzál és báró Eötvös, miniszteri tárcáinkról leköszöntünk. Gróf Széchenyivel szerencsétlen állapotja tétette le már elébb a tárcát. Megtartotta hivatalát Kossuth és Szemere, azon indokból, nehogy az ország egészen kormány nélkül maradjon."

93 A két nap eseményei idő és hely tekintetében egészen összeolvadnak. Az is zavaróan hat, hogy például az említett Klauzál lemondó levelét 10-én keltezte.

94 Szemere Bertalan 1853-ban készült visszaemlékezése úgy tudja, hogy a miniszterek egyenként adták be lemondásukat. Ellentétben Batthyány val, azt állítja, hogy ő és Deák még 11-én sem mondtak le, míg Kossuth „örömét fejezte ki afelett, hogy: »valahára megengedte az Isten, hogy a minisztertárcától megszabadulhatott".

9S Horváth Mihály a fentiekkel ellentétben arról szól, hogy a miniszterek együtt és még 10-én adták be lemondásukat a nádornak.

96 Szeptember 11-én délelőtt — a minisztertanács után — a két Ház együttes titkos konferenciát tartott, amelynek tárgya a miniszterek lemondása volt. A konferencia ideje alatt a pesti nép izgatottan várta a fejleményeket. A Márczius Tizenötödike az utca véleményét tolmácsolta e soraival: „Csak e kellene most [a lemondás]. Most a legnyíltabb veszedelem örvénye előtt! ők, kik oly kényelmesen, biztosan s mosolyok közt biztatták a nemzetet!"

97 Az újság a lényegre tapintott: azt a fontos körülményt ugyanis, hogy éppen ebben a helyzetben nem lett volna szabad elhagyni a felelős posztot, a miniszterek közül csak kevesen fontolgatták. Az országgyűlés zárt ülésén Deák Ferenc vetette fel a helyben maradás erkölcsi kötelességét, de — tekintettel a többiekre — hivatalát ő is letette. A következő hozzászóló Szemere volt. Előadása szerint már a nádornál tartott délelőtti tanácskozáson kifejtette, hogy addig nem mond le, amíg másik minisztérium nem alakul, attól tartva, hogy egy új alakítását a bécsi kormányzat megakadályozza. A Ház titkos ülése hangos ovációval jutalmazta e felismerést, s megbízta őt a belügyi teendők további vitelével, ami az ezután következő nyilvános ülésen kibővült Kossuth tárcájával is. Ezen a nyilvános ülésen játszódott le a híres jelenet, amikor Kossuth e szavakat mondta: „És én, ki lemondtam, ezen széket ide teszem, ... ráülök, ... és akarom látni azon embert, aki 92 Szeremlei 1867b I. 195—197. 93 KLÖM XII. 940—941. Ennek megfelelően vallott 1849. febr. 16-án: Károlyi 1932. II. 165. 94 Széchenyi család Ita, Széchenyi I. gyűjtemény 13. csomó. 95 Szeremlei 1867b I. 196. 90 Uo. I. 195. 97 Márczius Tizenötödike, 1848. szept. 11.