Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

I. A fejedelmi tanács

A képet azonban még tovább kell finomítanunk. Utaltunk rá: személyeknek vagy családoknak a tanácsban való jelenléte nem azonos súllyal esik latba. Ezt a súlyt próbáljuk meg most pontosabban mérni — elsősorban az illető személyek egyéb funkciói segítségével. Itt előzetesen le kell szögeznünk valamit. A tanácsúri listán szereplő személyek legnagyobb része visel valamilyen törvényhatósági főtisztséget 484 van, aki egyszerre többet is; ugyanígy szerepelhetnek nevük mellett végvári főtisztségek. Olyan „halmozásokkal" találkozhatunk itt, mint Bánffy Dénesé (Kolozs és Doboka megye főispánja, kolozsvári és szamosújvári főkapitány), Teleki Mihályé (Máramaros, Torda, Fehér megye főispánja, Csík—Gyergyó—Kászonszék főkapitánya, kővári és huszti főkapitány). Bánffy esetében (összefüggő területről s annak fő végvárairól lévén szó) némileg már tartományúri hatalomról is szó van (hatalmának más aspektusai mellett) — ez bukásával semmivé válik. Ilyen, de általában ideig-óráig tartó tartományúri hatalom azonban másképp is kialakulhat, kevesebb számú, de súlyosabb tisztséggel: Pettki Jánosé a székelységen (székelyek generálisa, Udvarhelyszék főkapitánya és főkirálybírája), Kornis Boldizsáré ugyanott (székelyek generálisa, háromszéki főkapitány), Barcsai Ákosé az ország délnyugati sarkában (lugosi és karánsebesi bán, Hunyad megye főispánja), a későbbi fejedelem Rhédei Ferencé északon (Huszt, Máramaros, ott fejedelemsége letétele után az 1657 előttinél is nagyobb úr); még Serédi Istvánét is ilyennek tekinthetjük (Kraszna és Közép-Szolnok főispánja, szatmári főkapitány). Ismételjük : rövid életű képződmények ezek, s az így megnőtt hatalmasság is a fejedelem kegyétől függ; ha hatalma mégis túlnőne bizonyos határokon, akkor ellenfelei megbuktatják — vagy pedig egyszerűen nincs, aki a rövid életű „tartományt" örökölje. Egy jelenségre érdemes itt felfigyelnünk. A tisztán hivatali karrierrel felemelkedők legnagyobb része nem viselt törvényhatósági főtisztséget (Gálffy ugyan aranyosszéki királybíró is, de Somborinak, Gyulay Pálnak, Kovacsóczy Farkasnak, Berzeviczy Mártonnak, Trauznernek, Péchinek, Kassainak egyáltalán nincs ilyen tisztsége, Kovacsóczy Istvánnak csak élete utolsó éveiben van, Lázár Györgynek ismét egyáltalán nincs; Székely László szintén kivétel törvényhatósági és végvári főtisztségével). Az egyházi-világi karriert futó Csáky Mihály se viselt törvényhatósági főtisztséget. Itt nem arról van szó, hogy hivatali elfoglaltságuk tenné számukra lehetetlenné a törvényhatósági tiszt viselését; Pettki János, Bethlen János és Farkas igen fontos törvényhatósági tisztségeket viseltek. Inkább lehet arra gondolnunk, hogy a törvényhatóságokban uralkodó főnemesség legalább oda nem akarta beengedni a fejedelmi hatalom árnyékában a tanácsba feltört homo novusokat. Tanulságosabb ennél annak elemzése, hogy a tanácsurak közül ki jut egy-egy korszakban kulcspozícióhoz országos főtisztségek révén. A kancellárok közül Csákynak, Kovacsóczy Farkasnak, Jósika Istvánnak, Pettkinek, Kendy Istvánnak, Imreffinek, Péchinek, Kassainak, (a Rákóczi-párton Mikesnek), s a két Bethlennek: Jánosnak és Farkasnak van ilyen kulcsszerepe; ez csaknem a teljes kancellárlista.