Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980)

III. A fejedelmi kancellária

Önkéntelenül idekívánkozik a kérdés: nem valami zsarnoki rigolya-e az ügyintézés precizitásának idáig fejlesztése: a napszak, óra, fél-, sőt negyedóra feltüntetése a praesentatumban, a jelentések nyugtázásában, a rendeletek keltezésében, ugyanennek megkövetelése (legalábbis a legfontosabb vonatkozásokban) az alárendeltektől, az ügymenet ellenőrzésének egy lépéssel való kiterjesztése? Határozott nemmel kell válaszolnunk. Az ellenőrzésnek ez a foka nem öncélú. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György nem voltak államelméleti, még kevésbé közigazgatáselméleti teoretikusok; azt azonban saját kormányzati gyakorlatukból tudták (a fejedelemség előttiből s a fejedelmiből egyaránt), hogy mit jelent Erdély számára az igazgatás pontossága és gyorsasága. Vágjunk elébe némileg annak, amit a következőkben a postaszolgálatról fogunk elmondani: az ország és fejedelme számára nem volt közömbös, hogy egy jelentés Váradról 5 nap alatt jutott el Gyulafehérvárra vagy 3, ill. 2 és 1/2 nap alatt. Erdély, három nagyhatalom ütközőpontján, csak akkor tehetett eleget az önfenntartás követelményének, ha nagyon gyorsan tudott reagálni a politikai-katonai eseményekre. Ha a fejedelemhez 2 és 1/2 nap alatt elért a váradi kapitány lovaspostája a budai vagy szolnoki török fenyegető mozdulatairól, vagy épp ellenkezőleg, a királyi Magyarországról érkező vészhírekről, s az ő rendelkezései újabb 1—2 nap alatt elérnek az ország legtávolabbi törvényhatóságaiba is, akkor Erdély pillanatnyi maximális katonai potenciálja mozgósított erejével tud fogadni bármely támadót. S ugyanilyen előnye van akkor is, ha ő készül támadásra. Itt az összehasonlítás a királyi Magyarországgal szemben tanulságos. A felső-magyarországi 13 vármegye ugyan lényegében külön tartomány, főkapitánnyal (akinek személye a 17. században nemegyszer azonos az országbíróéval, így a terület még bíráskodásilag is némileg elkülönül a királyi Magyarország többi részétől) és külön kincstári igazgatással (Szepesi Kamara), de azért a főkapitány nem a maga ura úgy, mint az absolutus princeps erdélyi fejedelem, épp a legfontosabb kérdésekben a király döntését kell kérnie — s gondoljuk meg: mennyi idő alatt fordul a posta Kassára Bécsből vagy épp Prágából? S mindez persze csak Felső-Magyarország; az egész királyi Magyarország esetében Erdély előnye még nyilvánvalóbb. Bethlen s I. Rákóczi György a gyakorlat igen kritikus eseteiből tudták: mit jelent ez. Erre a helyzeti előnyre vigyázni kellett, s a lehetőségek határán belül növelni—ez volt az elsődleges célja az igazgatás ilyen fokú tökéletesítésének. Az eredmény persze részleges volt, az ügyintézéssel szembeni precizitáskövetelmények nem terjedhettek túl messzire körükben, s a második nagy uralmi válság után mindez nem volt helyreállítható. Az azonban, amit a két Rákóczi György (és talán már Bethlen Gábor) kormányzata az ügyintézés jelzett vonatkozásaiban hozott, a magyar közigazgatás egész történetének legnagyobb teljesítményei közé tartozik.