Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)

Második rész A Curia szervezete és ügyvitele, hatásköre és illatékesége

betartották a ranglétrát, s az assessort először a personalis nevezte ki ítélőmesterévé, majd az országbíró vette át, végül a nádor nevezte ki protonotanúsává, hogy azután tovább haladjon felfelé mint vices gerens, vagy a hétszemélyes tábla státusába átemelve, mint annak bírája. Egyes közbeeső fokozatok átugrása azonban szintén nem volt ritkaság: személynöki ítélőmester nádori ítélőmesterré, assessor alországbíróvá, alnádor vagy nádori ítélőmester királyi személynökké előlépésére is találunk eseteket. így léptek elő néha ítélőmesterek közvetlenül hétszemélyes táblai bíróvá, vagy mentek el királyi ügy igazgatónak, kancelláriai referendárius-tanácsosnak, az udvari kamara tanácsosának, hogy majd Bécsből később mint királyi személynökök térjenek vissza. Az előbbiekben felsorolt 11 personalis majd mindegyike megfordult már — pályájának egy korábbi szakaszán — a királyi tábla bírái között, mielőtt Bécsbe került, ahonnan évek múlva a tábla élére jött vissza. Ürményi József, Felsőbüki Nagy József, az idősb és ifjabb Majláth György personalisok pl. előbb ítélőmesteri állást, Semsey András és Szögyény Zsigmond kir. táblai assessori állást töltöttek be változatos pályájuk egy-egy korábbi állomásaként. De, mint említettük, úgy látszik bécsi — kancelláriai vagy kamarai — szolgálatuk volt az a lépcsőfok, mely őket végül is a királyi személynök magas méltóságába segítette.

12 Visszatérve azonban az ítélőmesteri tisztségre, hangsúlyoznunk kell ezeknek az állásoknak különös jelentőségét. Nem említve itt, hogy évszázadokon át, a régi curia életének legutolsó szakaszáig, 1792-ig ők voltak a két tábla kizárólagos perelőadói (s e téren később is nagy teher hárult reájuk), azokra az egyéb szerepekre utalunk, melyeket az országgyűlésen mint a diétái naplók szerkesztői s az elnöklő személynök politikai akcióinak támogatói s mint a különböző országgyűlési, regnicolaris vagy curiai bizottságok tagjai betöltöttek. Ezeknek a szerepeknek kormányhű ellátása igen fontos volt az udvar számára, azért ez állások betöltésére nagy gondot fordítottak, különösen a personalis ítélőmestereinek kiválasztására, minthogy a personalis az alsó tábla irányításánál (és befolyásolásánál) elsősorban reájuk, saját közvetlen munkatársaira kellett hogy támaszkodjék. Ez indította a kormányt arra, I. Ferenc uralmának bizalmatlan légkörében, hogy a szóban forgó kérdésbe az alábbi módon közvetlenül beavatkozzék. 1818. január 10-én a kancellár elnöki leirattal, a király parancsára hivatkozva, a legszigorúbb titoktartás mellett utasította a personalist, hogy ítélőmesterei állásának megüresedése esetén az általa kinevezni szándékolt személyeket előzetesen — sécréta via praesidiali — a kancellária útján az uralkodó elé terjessze, s az ő jóváhagyását, illetőleg legfelső rendelkezését várja be. A rendelet nem volt indokolva. Ezért Majláth personalis, a leiratra válaszolva, felveti a kérdést: mi váltotta ki az utasítást? Minthogy ezt az után kapta, hogy Ottlik Dániel Pest megyei alispánt ítélőmesterévé kinevezte, fel kell tennie, hogy a rendelkezés az utóbbival áll kapcsolatban, de nem tudja: mi lehet itt a kifogás. Talán az, hogy Ottlikot nem a királyi tábla grémiumából választotta ? De neki az ilyen választásoknál mind a táblai, mind az országgyűlési szerepre alkalmas személyt kell keresnie, s Ottlik mindezeknek megfelel. Ha pedig azt helytelenítenék, hogy Ottlik 12 Rescr. reg. (kir.t.) I. 447, 672, 1785, 1948, 1996, II. 252, 253, 384, 1314, 1336, 1343. Személyn. lt. Acta praes. 72, 603. Corresp. 6. cs. Lt. 1847: 339; Prot. tab. reg. 1840. aug. 21, 1847. nov. 25, dec. 22, 1848. jan. 8.