Varga Endre: A királyi curia : 1780–1850 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 4. Budapest, 1974)
Első rész A Curia történetének áttekintése, a Curia az egykorú társadalomba
(szeptember 1-én) határozatot hozott: a központi pertár tervével kapcsolatban felszólítja a táblai ügyvédeket a náluk levő, kikölcsönzött perek visszaszolgáltatására. 105 De az ügyvédek a periratokat nem hozták vissza, a referensek sem adták be a náluk levőket, a tervezett központi pertárból így semmi sem lett. Ugyanígy nem történt változás a perek sorrendjének új megállapítása és rögzítése tekintetében sem. Az említett választmány a rendelet szerinti két tárgyon, a pertár s a séries ügyén kívül még egy kérdéssel foglalkozott: fenntartható-e s ha igen, milyen formában az a régi szokás, hogy a felek, illetőleg ügyvédeik a bírákat, elsősorban perük referensét szóban vagy írásban informálják. A kérdés körül, mely most „több oldalról nyilvánított kívánat következtében" került ismét megvitatásra, már több évtizedes huza-vona folyt, s annak különböző fordulatai voltak, különösen azóta, hogy az információk kinyomatása, a tábla minden tagjához eljuttatása és terjesztése jött szokásba. E tekintetben két nézőpont állott szemben egymással. Egyik szerint az információ a bírók munkáját zavarja s ítéletüket befolyásolhatja, tehát nem kívánatos. A másik felfogás szerint ez által „a bírónak emlékezete könnyíttetik", a fél pedig megnyugvást szerez magának, hogy ügyének leglényegesebb körülményei a bírák figyelmét el nem kerülhetik. Különben is ez „az igazság helyes kiszolgáltatását nem akadályozza", minthogy a bírák meggyőződésüket nem a felek információiból, azok magánfelfogásából, hanem a periratokból merítik. — A választmány s a javaslatát megvitató curialis ülés nem számolt le az idejétmúlt s visszaélésekre alkalmat adó szokással, hanem középutas megoldást választott. A curiának az igazságügyminiszterhez e tárgyban intézett (1848. június 26-án kelt) felterjesztése azt a jelentést tartalmazza, hogy a bírák személyes informálása ezután megszűnik, de az írott vagy nyomtatott „értesítés"-ek továbbra is meg vannak engedve, oly módon, hogy a fél a tárgyalásra kerülő ügyben készített értesítéseit a tábla tanácsjegyzőjének adja át, s ő fogja azokat a bírák között kiosztani. 106 A nagy lendülettel indult, sokat ígérő 1848-as év tehát ezen a téren sem hozott változást, ahogy a hétszemélyes tábla esküdtszékek feletti bíráskodási szerepére sem került sor. Az igazságügyminisztérium ugyan az 1848: 18. tc. alapján kidolgozta, s a törvényhatóságoknak és a hétszemélyes táblának megküldte a sajtóvétségekben alkalmazandó esküdtszéki eljárásról szóló rendeletét, mely szerint az esküdtbírósági ítéletekkel szemben a végrehajtás előtt lehetséges egyetlen perorvoslat a folyamodás a hétszemélyes táblához, mely az ítéletet adott esetben megsemmisítheti, s a pert új esküdtszék elé utasíthatja. 107 Minthogy azonban az esküdtbíráskodás megszervezése elmaradt, s a forradalom alatt érdemi működést egyedül a pozsonyi esküdtszék fejtett ki, a hétszemélyes tábláig 1848/49-ben csak egyetlen ilyen ügy jutott fel. 108 Hasonlóan nem jelentett gyakorlati változást Erdélynek a magyar legfelső bíróság illetékessége alá vonódása sem. Az ezzel kapcsolatban felmerült, 1848 szeptemberében az országgyűlésen is megvitatott, sőt mint 1848: XXXVI. tc. törvénnyé is emelt javaslatok ugyanis — hogy a 10 *Norm. 216. Prot. tab. reg. 1848. szept. 1. 106 Norm. 216. 107 Az igazságügyminisztérium fenti körrendelete kelt 1848. ápr. 29, kinyomtatva került szétküldésre. Egy példánya az országbíróhoz, a hétszemélyes tábla elnökéhez szóló kísérő irattal együtt Norm. 208. 108 Sarlós 45, 54-55.