Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
Összefoglalás
ben hadikiadások) céljára használta fel. A megmaradt rész fedezte a magyar felsőfokú közigazgatás (kormányszékek) és a felsőfokú bíráskodás (kúria és a kerületi táblák) fenntartásának költségeit. Az ország gazdasági és műszaki fejlesztésére csak annyiban költött a kamara, hogy fizette pl. a selyemtenyésztési szakembereket, az országos építési igazgatóság alkalmazottait s hogy egyes területeken (Bácska, Bánság) a kamarai uradalmakban végrehajtott gazdasági beruházásokkal, csatornázással, útépítéssel hozzájárult a közlekedés és a gazdasági színvonal megjavításához. Egyéb közköltségekre azonban más, nem kamarai jellegű, jóval kisebb pénzalapok szolgáltak, így a közlekedés, folyószabályozás felmerült költségeire a sóár felemeléséből keletkezett alap, a közoktatásra a tanulmányi alap és különféle egyéb alapok, a törvényhatóságok költségeinek fedezésére a megyei háziadó és a városi, községi jövedelmek. A magyarországi kamarai jövedelmek birodalmi kiadásokra való felhasználása kétféleképp történt: 1. 1740-ig úgy, hogy a magyarországi kamarai jövedelmek túlnyomó részét (főleg a sójövedelmet) a bécsi udvari kamara maga kezelte és szedte be, 2. 1740 után, a megnövekedett hatáskörű és jövedelmű kamara esetében pedig olyképp, hogy a magyar kamarának ún. udvari kvótát kellett fizetnie a kamarai jövedelmekből, illetve 1787 után a pénztári felesleget kellett a bécsi általános kamarai pénztárba befizetnie. A monográfiában• többhelyütt rámutattunk ennek a magyar fejlődés szemszögéből hátrányos következményeire: a különálló magyar államháztartás gyengeségére, s a magyar állami jövedelmeknek az ország határán kívül való felhasználására. Azt is hangsúlyoztuk, hogy elsősorban nem a közös költségekhez való hozzájárulás (a közös költségeket valamilyen formában a monarchia minden részének viselnie kellett), hanem a magyar kamarai jövedelmek túlnyomó részének az ország határain kívül való elköltése volt káros a magyar gazdasági fejlődés szempontjából. Végül a monográfia az egyes fejlődési időszakokban a bécsi udvari kamara és a magyar kamara viszonyának a kérdésével foglalkozott. Megállapította azt, hogy a magyar kamarának (illetve 1748-tól kezdve magyar udvari kamarának) formális függetlensége, közelebbről az a közjogi viszony, hogy a magyar kamara a Habsburg-uralkodótól, csak mint magyar királytól függ, a rendeleteket csak tőle kapja, s felterjesztéseit csak hozzá intézi (mindkettőt azonban a bécsi udvari kamarán keresztül), 1740 után tartalmaz határozottabb vonásokat. A bécsi udvari kamara e közjogi viszony ellenére is nagy befolyást gyakorolt a magyar kamarai pénzügyigazgatásra, mert a magyar kamarának a királyhoz intézett felterjesztéseit véleményezte, elintézésükre javaslatot adott, a magyar kamara gazdálkodását, számadásait központi birodalmi szervekkel, a király nevében ugyan, ellenőriztette. A bécsi kamara így a magyar kamarai gazdálkodás minden részletét jól ismerte, s annak menetét irányíthatta. Az udvari hatóságok gyakorlati befolyásának egyre növekvő jelentősége és így az uralkodó személyes befolyásának csökkenése ellenére sem lehet azonban teljesen figyelmen kívül hagyni a magyar kamarának csupán a „királytól való függését". A döntést mégiscsak a király maga mondta ki, s ez a döntés nemegyszer ellentétes volt a bécsi udvari kamara véleményével. Sokszor a magyar kamaraelnök erélyétől, ügyességétől, az udvar és a magyar rendek viszonyától függött az, hogy a király mennyire vette figyelembe a magyar kamara javaslatát a bécsi udvari kamara ellentétes véleményével szemben. Kétségtelen azonban az is, hogy a Habsburg-uralkodók kedvező állásfoglalása inkább egyéni elhatározásukon múlott, „királyi kegy" volt.
