Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

Érdekes eredményekkel gazdagítaná a kamarai pénzügyigazgatás történetét a bécsi udvari kamara magyar tisztviselőinek tevékenységét részletesen feltáró vizsgálat. Ez jobban megvilágíthatná azt, hogy a magyar tisztviselők csak mint szakemberek működtek-e a bécsi udvari kamaránál, vagy módjuk volt-e a magyar kamarai pénzügyigazgatás érdekeinek védelmére is. Mind a magyar kamara ilyen vagy olyan mértékű függetlenségének, mind a bécsi udvari kamara magyar alkalmazottai tevékenységének a vizsgálata azonban lényegeset már a magyar kamara működésének célját és az ország gazdasági fejlődésében játszott szerepét illetően nem hozhat. A magyar kamarai jövedelmek felhasználását tárgyaló fejezetben megállapítottuk, hogy a magyar kamara, különösen a XIX. sz. első felében, nem volt más, mint a birodalmi közös költségek magyar részét biztosító pénzügyi szerv. A legfontosabb kérdés a jövedelmek felhasználásának kérdése, s e mellett másodrendű az a sokat vitatott, egyébként fontos probléma, függött-e vagy nem a magyar kamara a bécsitől, az utasításokat a magyar kamara a királytól kapta-e vagy a bécsi udvari kamarától, a királyi rendeletek a magyar kamara javaslata vagy a bécsi udvari kamara javaslata alapján vagy mindkettő figyelembevételével születtek-e? A bécsi udvari kamarától teljesen függetlenített pénzügyi hatóság, mivel ez is királyi parancsra működött volna, sem tudta volna megakadályozni a kamarai jövedelmek Bécsbe vitelét. Ezzel szemben ténylegesen a bécsi udvari kamara alá rendelt magyar kamarának is módja lehetett volna arra, hogy a kamarai jövedelmeket nagyobb mértékben fordítsa belső hazai kiadásokra. A bécsi udvar és a magyar rendek közötti politikai küzdelemben, sőt a magyar kamara és a bécsi udvari kamara közötti belső nézeteltérésekben mégis a magyar kamara függetlenségének s nem a kamarai jövedelmek felhasználásának a kérdése állt az első helyen. Kétségtelen, hogy a kettő nem különíthető el egymástól, bár — mint láttuk — nem is azonos egymással. Ez a sajátosság csak úgy érthető meg, ha közelebbről megvizsgáljuk a bécsi udvar és a Magyarország között fennálló politikai viszonyt, az udvar és a magyar rendek kompromisszumát. Ennek a politikai viszonynak, ennek a kompromisszumnak a XVIII. sz. elejétől fogva igen lényeges eleme volt az a hallgatólagos megállapodás, hogy a magyar rendeli a közös hadsereg fenntartására, egyéb közös kiadásokra az udvar rendelkezésére bocsátják a kamarai jövedelmeket és a hadiadót. Ezzel szemben az udvar biztosítja a nemesi kiváltságokat, az önkormányzatot és a nemesi adómentességet. Ezt a megállapodást különösen a bécsi udvar tekintette az osztrák—magyar viszony egyik alapjának, s a királyi jogok sérthetetlenségére való hivatkozással minden ezzel kapcsolatos kérdés tárgyalásától mereven elzárkózott. A kamarai jövedelmek e felhasználását nem lehetett bolygatni, mert akkor felmerült a közös kiadásokhoz való hozzájárulás más formája, ami pedig óhatatlanul a nemesi adómentességet érintette volna. Vagy felmerülhetett volna a magyar állami jövedelmek oly módon való felhasználása, hogy azzal önálló magyar hadsereget, önálló magyar felsőigazgatást és önálló külügyet finanszíroznak. Ez azonban már a bécsi udvarral való szakítást, a kompromisszum felbontását jelentette. Erre az útra csak az 1848-as forradalom lépett, amikor a kamarai (kincstári) jövedelmek és az adó alapján próbálta kiépíteni az önálló magyar állami pénzügyigazgatást. A forradalom előestéjéig a magyar rendek nem nyúltak a kamarai jövedelmek felhasználásának kérdéséhez. Igyekeztek azonban legalább a pénzügyi függetlenség látszatát fenntartani, s erre jó volt, s mindig alkalmas volt