Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

I.rész. 1686-1720

bécsi kamarai alárendeltségén sem. A magyar kamarának csupán az volt a kötelessége, hogy a bányagróffal baráti kapcsolatot tartson fenn, s a bányászat fellendítéséhez minden segítséget megadjon neki. A bányászati hatáskörnek ezen a helyzetén a bécsi udvar, mivel a politikai és pénzügyi törekvéseinek teljesen megfelelt, 1686 után sem változtatott. A magyar kamara feladatává tette az 1672. évi utasítás azt is, hogy megakadályozza a veretlen aranynak és ezüstnek az országból való kivitelét, s hogy előmozdítsa az arany és ezüst kötelező kincstári beváltását. Különösen a körmöcbányai beváltóhivataltól távol eső helyeken kellett a kamarának odahatnia, hogy a beváltásnál a kincstárt kár ne érje.

47 A nemesfémbányászat mellett Magyarországon a sóbányászat és a kitermelt só értékesítése szintén királyi monopólium volt. A sóügy általában a legfontosabb kamarai gazdálkodási ágnak minősült, ennek ellenére a magyar kamara a XvII. század végén sóügyekkel alig foglalkozott. Ezt a gazdálkodási ágat 1686 előtt és után is szintén a bécsi udvari kamara tartotta kezében, Bécsben külön magyarországi sóügyi bizottság, illetve magyar—erdélyi sófőfelügyelő vagy sóügyi főintéző látta el a sóügyeket. Mindez nem volt feltűnő a sóbányászat esetében, hiszen a magyar kamara alá eső területen számottevő sóbánya nem feküdt, annál inkább a só eladásánál. A bécsi udvar a sóeladás jövedelmét 1694-ben úgy hasznosította, hogy Esterházy Pál nádornak és az erdélyi rendeknek, az osztrák kincstárnak nyújtott kölcsön fejében, 625 000 darab kősó egyedárusítására adott engedélyt. A szerződés értelmében a sóegyedáruság a szepesi kamara területének kivételével egész Magyarországra, (a budai kamarai kerületre is) kiterjedt. Ezen a területen az engedélyezett sómennyiség elfogyásáig csak nádori sót lehetett értékesíteni. A sóeladást bérlő társaságban Esterházy személye tulajdonképp másodrendű szerepet játszott. A nádor ugyanis csak a nevét adta a vállalkozáshoz, azt a hadiszállító Oppenheimer család vezette, és ő bocsátotta rendelkezésre a 250 000 Ft-ot is a kincstári kölcsön céljára. A magyar kamara csupán a lengyel só eladásánál gyakorolta a sógazdálkodással kapcsolatos hatáskörét. A sóellátás megkönnyítése céljából ugyanis néhány felvidéki megyébe (Túróc, Árva, Liptó, Trencsén) lengyel sót hoztak be, s ezt a harmincadhivatalok útján árusították. A sóbehozatalt a magyar kamara 1694-ben Meyer János Ádámnak adta bérbe. Mivel a lengyel só olcsóbb volt a magyar (erdélyi) sónál, eladása a felvidéki megyék határán kívül is elterjedt, és nehezítette a nádori só eladását. Az 1696. évi királyi bizottság épp ezért meghagyta a magyar kamarának, hogy a lengyel só árusítását csak a kijelölt megyékben engedélyezze. A sóellátással kapcsolatosan sok panasz merült fel. A nádori sókereskedésre a sódrágítás és többször a sóhiány miatt panaszkodtak. Sok volt az összeütközés a nádori és lengyel sókereskedelem között. A bécsi udvari kamara 1699-ben br. Thavonath Lajost, a szepesi kamara elnökét, főbányagrófot nevezte ki a magyarországi sóügy főfelügyelőjévé. Feladata az lett volna, hogy a sóellátás javítása céljából egyesítse az erdélyi, máramarosi, sóvári és a lengyel só ügyét. Thavonathot erre a feladatra azért tartották alkalmasnak, mert sóügyi szakember volt, azonkívül mint szepesi kamarai elnök, állandóan szemmel tarthatta a sóvári és máramarosi sóbányákat. (A szepesi kamara tehát rendelkezett sóügyi hatáskörrel, 17 1672. évi utasítás 16. pont.