Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

összegeket. A kifizető pénztár a bevételi pénztártól kapott ellátmányból folyósította a kamarai, közigazgatási és bírósági fizetéseket, s fedezett más kisebb kiadásokat.

105 A pénzőrzós biztonságának növelése céljából 1827-ben a hármas zárrendszerre tértek át a budai főpénztárnál, a temesvári és a fiumei pénztárnál. A harmadik kulcsot (egyiket a fizetőmester, másikat az ellenőr tartotta magánál) azonban csak olyan kamarai tisztviselőnek lehetett kiadni, aki nem volt pénztári igazgató-tanácsos vagy pénztári ellenőrzést végző kamarai tisztviselő.

106 A kamarai számvevőhivatal szervezete és ügyvitele már a XVIII. században szilárdan kialakult. Említettük, hogy az ügyosztályi rendszer ennél a hivatalnál valósult meg a legtisztábban. A számvevőségi osztályok 1790 után ugyanazok voltak, mint 1785 előtt. A számvevőség munkájára, a főpénztár munkájához hasonlóan, erősen kihatott a számadásvezetés módjának gyakori (bár az ügyvitel lényeges vonásait nem érintő) változtatása és a magyar kamara pénztári, pénzgazdálkodási teendőinek megnövekedése. A számadás vezetés új módját, az utasításokat, az új nyomtatványokat a számvevőségnek kellett kidolgoznia. Mindez igen körültekintő, többször hosszadalmas munkát kívánt. Jól látható ez Meth József számtanácsos esetéből is. őt bízták meg 1798-ban a vidéki kamarai szerveknek adandó új pénztári és számadásvezetési utasítás kidolgozásával. Többször határidőhosszabbítást kellett kérnie, s az utasítás el nem készülte miatt elbocsátással is fenyegették.

107 A számvevőhivatalnak — mint a múltban is — állandó problémája volt, hogy nem tudott megbirkózni a reá háruló feladatokkal, s elsősorban a számadások ellenőrzésében maradt el. Ez tűnik ki a számvevőség problémáival foglalkozó 1818. március 30-i kamarai felterjesztésből is, mely egy bizottsági vizsgálat eredményei alapján vázolja a számvevőség helyzetét. A felterjesztés szerint a számvevőhivatal munkáját még 1803-ban megvizsgálták, s működésére vonatkozóan a következő alapelveket szögezték le: a személyzet, mind a létszám, mind a szakképzettség tekintetében, a feladatoknak megfelelő legyen, a személyzetet célszerűen használják fel, a számvevőhivatal ügyvitelében rendszer legyen, a számvevőség alkalmazottai csak a számvitel körébe tartozó munkát végezzenek, kiküldetésekre lehetőleg ne használják fel őket. Az 1803. évi vizsgálat ellenére a hátralékokat nem sikerült felszámolni. Az 1818. évi vizsgálat megállapította, hogy 1803ban 2131 nem ellenőrzött és 426 felül nem vizsgált, 1817-ben 983 nem ellenőrzött és 723 felül nem vizsgált számadás volt a számvevőhivatalnál. A számvevőség munkáját vizsgáló bizottság azzal indokolta az elmaradásokat, hogy az ügyintézésben nem érvényesültek az 1803. évi rendezés alapelvei, s azonkívül a számvevőség munkája azóta tetemesen megnövekedett. Az 1803. évi vizsgálat szerint 111 főből kellett volna a személyzetnek állnia, ezzel szemben az állandó személyzet a 92 főt sem haladta meg. A kiküldetések, a megbízatások továbbra is tetemes mértékben igénybe vették a számvevőségieket. Sok időt vettek el az 1811. évi pénzátszámítási skálával kapcsolatos munkálatok. Az alkalmazottak fizetése a devalváció miatt nem volt elegendő a megélhetéshez, mellékfoglalkozás után kellett nézniük. A számvevőhivatal munkájának megnövekedése számokkal bizonyítható tény: 1804-ben a számvevőségnek 377 számadás ellenőrzését 105 L. az 56. sz. jegyzetnél idézett iratokat. 106 E 74. Cassalia. 1827 — 11-57. 107 Uo. 1799-29-12, 15.