Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
VI. rész. 1790—1848
Az irat tartalmi kivonatában a címszavakat tintával alá kellett húzni, mivel egyegy irat több betűnél, több címszó alatt került a mutatókönyvbe. Az iratok tartalmi kivonatainál piros tintával fel kellett jegyezni az ügyre vonatkozó korábbi iratok irattári jelzetét is. A megfelelő betűnél a tartalmi kivonat elkészítése után következett a megfelelő kútfő, az irat iktatószámának és a tételnek a bejegyzése. Az iktatószám és a tétel törtszámot adott, számlálóban volt az iktatószám, a nevezőben a tételszám. A kútfők számát, az iktatószámot, a tételszámot a mutatót készítő,természetesen a kútfők jegyzékéből állapította meg. Az 1813. és 1816. évi rendelkezések mély nyomot hagytak a magyar kamara irattári rendszerében. E rendelkezések végrehajtásának bizonyítékául szolgálhat az, hogy a napjainkban is fennálló irattári rendszer szerint egy-egy kamarai ügyosztály iratanyaga sokkal kevesebb kútfőre oszlik 1812 után, mint 1812 előtt. A kútfők természetesen sokkal nagyobb tárgykört ölelnek fel 1812 után. E rendelkezések következménye lett az is, hogy az ügyosztályok 1812 után keletkezett iratanyagához csak mutatókönyvek állnak rendelkezésre. A magyar kamara regisztratúrája ebben a vonatkozásban eltér a helytartótanács egyébként teljesen azonos regisztratúrájától. A helytartótanácsnál 1848-ig lajstromkönyveket és mutatókat készítettek az ügyosztályok iratanyagához. Az irattári hivatal 1816. évi utasítása többi fejezetében az irattári munkakör egyéb részeire ad szabályozást. Az utasítás 1. fejezete (Sectio) a hivatalvezető kötelességeiről szól, hogy hogyan ossza be, irányítsa és ellenőrizze beosztottjainak munkáját. A 2. fejezet az iratok átvételét részletezi. Az irattár az iratokat a kiadóhivataltól—- mint említettük — a tisztázat elküldése után kapta meg az iktatóhivatalban készített jegyzék kíséretében. E jegyzék alapján ellenőrizték, hogy valamelyik irat nem hiányzik-e, vagy a hiányzó helyett van-e átvételi elismervény (reversalis). A 3. fejezet tárgyalja a mutatók készítését, az iratok irattári jelzeteinek (kútfő és tétel) megállapítását, s az irattári rendszer kialakítását. Erről a fejezetről már bővebben volt szó. A 4. fejezet a referensi munkához szükséges előiratok csatolásáról, ezeknek a kölcsönkönyvbe (liber reversalis) történt bevezetéséről, az elismervény elhelyezéséről, a kiadott iratok visszavételéről intézkedik. Ebben a munkában az utasítás nagyobb gyorsaságra és pontosságra inti az irattár alkalmazottait, s a hivatalvezető kötelességévé teszi a csatolt iratok pontos visszaérkezésének gyakori ellenőrzését. A vissza nem érkezett iratok jegyzékét havonként össze kellett állítani a bürók számára. Az 5. fejezet az iratok csomókba való rakását és a kamarai levéltár részére való átadását szabályozza. Az összegyűlt iratokat az irattári rekeszekből minden év végén csomókba kellett kötni, s a csomókra rá kellett vezetni a depertamentum nevét, a kútfők és tételek számát. Az irattári hivatal az iratokat úgy tartotta magánál, hogy 10 év iratanyaga az előiratok csatolása végett mindig rendelkezésre álljon. Mivel a levéltár mindig csak 10—10 év anyagát vette át, a raktárakban így 20 évi iratanyag számára kellett férőhelyet biztosítani. 98 Az 1813., illetve 1816. évi szabályozás után a magyar kamara departamentális ügyintézésében 1848-ig megállapodott viszonyok voltak. Erre utal az ügyintézés folyamán keletkezett iratfajták (iktatókönyvek, ügyosztályi iratok, mutatók, 98 E 81. Gremialia. 1817 — 1 — 24. E melléklet. Az irattár 1816. dee. 16-i utasítása. Az utasításhoz csatolva a mutató és számsor mintapéldánya (formulare). Ez azonos a kamarai ügyosztályok fennmaradt mutatóival.
