Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

(numerus) kaptak, az egyes kútfők tételei szintén. Minden ügyosztály iratanyagához lajstromkönyveket készítettek, ezekben rögzítették az iratok kútfő-tételes rendjét. Ezeket a lajstromkönyveket betűrendes név- és tárgymutatóval látták el. E mutatóval ellátott lajstromokat (regestrum et index) számsorral is kiegészítették, amelyben az iktatószámokkal kapcsolatos kútfőket és tételeket (az iratok irattári, ma levéltári jelzetét) tüntették fel. A kamarai ügyvitel 1813. évi vizsgálata arra a megállapításra jutott, hogy a kútfők kialakításának módja a kamarai irattárban nem megfelelő, s a segédkönyvek szerkesztésénél is egyszerűsítést lehetne bevezetni. A vizsgálat elsősorban azt kifogásolta, hogy az ügyosztályok iratanyagát sok kútfőre osztják fel, s ezzel az iratok rendszerbe osztását körülményessé, az iratok felkutatását nehézkessé teszik. Egyes kamarai ügyosztályok iratanyaga — amint az iratok máig fennmaradt rendszere mutatja — 1812 előtt valóban túl sok, több száz kútfőre oszlik, a nagyobb tárgykört felölelő kútfők mellett igen sok az aktának tekinthető ún. egyedi kútfő.

96 Az irattári hivatalhoz intézett 1813. február 12-i elnöki rendelet e fogyatékosságok kiküszöbölése végett meghagyta, hogy az irattár alkalmazottai a departamentumok iratainak rendszerezésénél minél kevesebb kútfőt (generales regestraturae numeros seu ita dictos fontes) alakítsanak ki, az iratanyagot nagyobb tárgyi kútfőkbe osszák, és ne aprózzák szét. Az eddig nagy munkával vezetett lajstromkönyvek (hucusque operose ducti regestri) helyébe elrendelte minden ügyosztálynál kútfő-jegyzék (connotatio fontium seu regestraturalium numerorum) vezetését. Ez minden departamentumnál egy különálló füzet volt. E füzet lapjainak első hasábjába a kútfő számát, második hasábjába a tárgyát, a harmadik hasábjába a tételek számát kellett beírni. Ebből a füzetből az irattári tisztviselő megállapíthatta, hogy valamely már regesztrált ügyben keletkezett újabb és újabb iratoknak milyen tételszámot kell adni. A kútfők számához valamely ügy első iratának bevezetése esetében odaírta a tárgyat, és a megfelelő címszót (vox indicans). Az irattárhoz intézett elnöki rendelet azt is meghagyta, hogy ezentúl nemcsak a beadványokat, hanem a kiadványok fogalmazványait is mutatózni kell, s a szabályrendeleteket pedig „normalia" szó alatt kell a mutatóba bevezetni.

97 Az 1813. február 12-i elnöki rendelet kiegészítéseként 1816 decemberében külön részletes utasításban szabályozták az irattár munkáját. A kútfők kialakításának és a mutatók szerkesztésének módját ez az utasítás részletesen leírja. Az utasítás szerint egy-egy ügyosztály részére (évenként) felfektetett mutatókönyv (index seu repertórium) első lapjaira a tanácsülések sorrendjében az iktatószámokat feltüntető számsort kellett összeállítani. Az iktatószámok alatt a kamarai hivatalok kezdőbetűivel azt jelölték meg, hogy egy rendelkezést milyen kamarai hivatalhoz intéztek (pl. ad officinám rationariam:o). Minden iktatószámhoz odaírták a megfelelő kútfő- és tételszámot. A mutatózáshoz feltétlenül szükséges volt minden ügyosztálynál a kútfők jegyzéke, amely a mutatót készítő asztalán feküdt. A mutatót készítőnek alaposan el kellett olvasnia a mutatózásra került iratok tartalmát, mind a helyes tartalmi kivonat, mind pedig a megfelelő címszavak (Schlagwörter) kijelölése céljából. 96 Vö. A magyar kamara ügyosztályainak 1812 előtti iratanyagát. A kútfők száma a lajstromkönyvekből könnyen megállapítható. 97 E 97. Praes. 1813. febr. No. 34. számú ügyiratban az irattári hivatalhoz intézett február 12-i rendelet fogalmazványa. 21* 323