Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

a bányaművelés megjavítása, a bányaügy birodalmi központosítása céljából a sóbányászatot, illetve a sóbányászati szerveket a bécsi bányakamara alá rendelte. Ez az ország gazdasági önállóságának súlyos sérelme volt. Részben ennek orvosolására született meg az 1790. évi országgyűlés 22. törvénycikke, amely a bányaügynek a magyar kamarához való csatolását mondta ki. A sóbányászat az 1780. évben a magyar kamara alá tartozott, a bányászat általában (főleg a nemesfémek bányászata) — mint tudjuk — a bécsi bányászati kamara alá. A király azzal, hogy a sóbányászatot 1794-ben visszaadta a magyar kamarának, nem nyújtott különösebb engedményt a magyar függetlenségi mozgalom részére, hanem csak a Mária Terézia korabeli állapotot áhította helyre. A sóbányák visszaadásáról az 1794. július 11-i királyi rendelet intézkedett, majd az átadást részletesen a szeptember 10-i kamarai rendelet szabályozta.

28 E szerint a sóvári sóskutak és sófőző, a máramarosi sóbányák a hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt újból a magyar kamara alá kerültek. A sóvári bányászati kerület-közvetlen felettes hatósága a kassai kamarai adminisztráció lett, a máramarosi sóbányák és uradalmak részére külön máramarosi adminisztrációt áhítottak fel, amely a kassai adminisztráció fiókjaként látta el a bányaigazgatást. A máramarosi bányakerület tartozékai voltak a rónaszéki, suhatagi, szlatinai, kerékhegyi sóbányák, az aknarahói, kőrösmezői, visói, dombói erdőhivatalok, a bocskói és huszti uradalmak, a bocskói, bustyaházi, tiszaújlaki sószállítóhivatalok, a dombói vashámor és a kabolapojánkai vasmű.

29 Az 1790. évi 22. tc. értelmében a királynak nemcsak a sóbányászatot, hanem az egész magyar bányaügyet a magyar kamara alá kellett volna rendelnie. A magyar rendek ezzel azt kívánták^ hogy a Selmecbányái bányagrófság, a szomölnoki, nagybányai és az oravicai bányaigazgatóságok a bécsi bányakamara fennhatósága alól a magyar kamara irányítása alá jussanak. Az említett törvénycikk ilyen értelemben való végrehajtása sokkal nagyobb nehézségekbe ütközött, mint a sóbányászat visszacsatolásának az ügye. A bécsi udvar á királynak ezt az engedményét elhamarkodottnak tartotta, olyannak, amely túlmegy az 1780. évi állapotok rögzítésén, s veszélyezteti a király igen fontos jogait Magyarországon. A bécsi korok mindent megtettek annak érdekében, hogy az említett országgyűlési törvénycikk végrehajtását megakadályozzák. A magyar rendek ezzel szemben állandóan a sérelmek közé iktatták a bányakérdést. A magyar kancellária 1791-ben azt javasolta, hogy a magyar kamara vegye át a bécsi bányakamara magyar vonatkozású hatáskörét, s a magyar kamara bányaigazgatását a bécsi udvari kamara ellenőrizze. (Ezzel végrehajtották volna az 1790. évi 22. tc.-et, de megmaradt volna a bécsi ellenőrzés is.) A bécsi bányakamara elnöke először biztosítani akarta a bányaügy bécsi igazgatását, s utána kívánta keresni a módot arra, hogyan lehetne eleget tenni az országgyűlési határozatnak. A király tulajdonképp az utóbbi megoldás mellett döntött. A magyar—erdélyi bányaügyet 1791. április 23-án a bécsi udvari kamara alá rendelte, 1791. július 29-én pedig meghagyta a bányászati departamentumnak (a bécsi bányakamara, amely a bécsi udvari kamara alá tartozott), hogy mint a magyar bányaügyekben illetékes udvari hatóság jegyzőkönyveit, javaslatait a bécsi udvari kamarához terjessze fel. 28 E 91. Salinaria. 1794-2-569. 29 Uo. 1794-2-664.