Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

fásához a koronázás után. Ez az ígéret tulajdonképp a konkrét rendi követelések megkerülését jelentette, csak általános biztosítékokat tartalmazott. A király elismerte a rendek függetlenségét a törvényhozásban, Magyarország függetlenségét az örökös tartományokkal szemben és hozzájárult a nádorválasztáshoz (1790. szeptember 21-i leirat).

1 A magyar függetlenségi mozgalomnak a pénzügy önállósítása érdekében kifejtett első akciója tehát az udvar ellenállásán megtört. A továbbiakban a magyar rendek újabb javaslatot terjesztettek az udvar elé a magyar pénzügyigazgatási rendszer dolgában. Azt kívánták, hogy a magyar kamara ne kerüljön vissza a bécsi udvari kamara ellenőrzése alá, hanem a nádortól függjön. E kívánsággal — kissé megváltozott formában — fenn óhajtották tartani II. Józsefnek csupán a közigazgatás racionalizálását célzó, de az új körülmények között, amikor a magyar kormányhatóságok (elsősorban a nádor elnöklete alatt működő helytartótanács) erős rendi befolyás alá kerültek, nemzeti szempontból igen jelentőssé válható pénzügyigazgatási rendszerét, azaz a kamara szoros kapcsolatát a helytartótanáccsal, s a bécsi udvari kamara kikapcsolását a magyar kamarai ügyek irányításából. A magyar rendek kívánságával az 1791. január 15-i udvari konferencia foglalkozott. A fő érveket a rendi követelések ellen a magyar származású Izdenczy állam tanácsos, a függetlenségi mozgalom esküdt ellensége kovácsolta, mégpedig a corpus jurisból, a rendi alkotmányosság legfőbb fegyvertárából. Izdenczy azt hangoztatta, hogy az 1609. évi 21. tc. szerint a kincstárnoknak (tehát a jogkörét ellátó magyar kamarai elnöknek is) jó kapcsolatban kell lennie a palatínussal, de nem függ tőle. Ennek alapján törvényellenes a kamarának a nádor alá való helyezése. Arra^ is rámutatott, hogy a magyar törvények szerint a helytartótanács csak az Ország" politikai, gazdasági és egyéb közügyeivel foglalkozhat, a királyi és felségjogok nem tartoznak a hatáskörébe. Kívánatos volna tehát, hogy ezek alapján a helytartótanácsot — a korábbi (1780. évi) törvényes állapot szerint — elválaszszák a kamarától, a magyar (és erdélyi) kamarai ügyek bácsi ellenőrzését az 1780. évi állapot szerint újból a bécsi udvari kamara intézze a magyar kancellária helyett. Az udvari konferencia csatlakozott Izdenczy érveléséhez. Az 1791. február 20-i király i kézirat visszahelyezte a magyar és erdélyi kamarai ügyek ellenőrzését a bécsi udvari kamara hatáskörébe, kimondta a helytartótanács és a magyar kamara (Erdélyben a gubernium és a kincstartóság) szétválasztását, visszaállította az erdélyi kancelláriát is, bár a rendek a magyar és az erdélyi kancellária egyesítését szintén fenn akarták tartani.

2 A február 20-i királyi döntés nagy elkeseredést váltott ki magyar körökben.

3 Az országgyűlés 1791. március 5-én felirattal fordult az udvarhoz az erdélyi és az 1 Domanovszky S.: József nádor élete. I. k. 1. rész. Bp. 1944, 144 skv. Az országgyűlésen főleg a tiszai kerület hitlevéltervezete helyezkedett határozottan a nemzeti függetlenség álláspontjára. A kamara országgyűlési ellenőrzését követelte pl. az ócsai Balog Péter-féle program is. Vö. Sándor Lipót főherceg nádor iratai. 1790—95. Kiadta Mályusz Elemér. Bp. 1926. (a továbbiakban: Sándor Lipót iratai.) 14. 2 Fr. Walter: Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. 1780-1792. ÖZV. II. Abt. 1. Band. 2. Halbband. Theil 1. Wien 1950, 78 — 80., továbbá Sándor Lipót iratai. 345—46. Az 1791. január 15-i udvari konferencia jegyzőkönyvéből. A 3. sz. jegyzet ismerteti a rendek kívánságának a jelentőségét, az udvari konferencia állásfoglalását s a király döntését. 3 Sándor Lipót iratai. 55, 390. (Sándor Lipót levele II. Lipóthoz. 1791. február 25.), 395. (Sándor Lipót levele II. Lipóthoz 1791. február 26.) 19 289