Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

VI. rész. 1790—1848

illyr kancellária felállítása, továbbá a magyar kamarának a bécsi kamara alá történt rendelése ellen. A március 7-i udvari konferencia foglalkozott az említett felirattal. Az itt körvonalazott állásfoglalás szerint (főleg Zichy Károly országbíró és Pálffy kancellár javaslatai alakították ezt ki), továbbá a magyar érdekekért síkra szálló Pászthory kancelláriai tanácsos javaslata alapján a király a rendeket nyugtató, de a történteket már nem módosító választ küldött az országgyűlésnek. Ebben biztosította a rendeket, hogy a magyar kamara független marad a bécsitől (ebben az esetben a magyar kamara már ismertetett formai függetlenségéről van szó), a bécsi udvari kamaránál magyar ügyeket csak magyar tanácsosok intéznek, s kamarai tisztségeket a király csak magyar törvények szerint adományoz.

4 Az 1792. június 20-i országgyűlési felirat ismét azt kérte, hogy a kamara felettes hatósága a kancellária legyen. Bár e kívánság elől sem II. Lipót, sem pedig utóda, I. Ferenc nem zárkózott el határozottan, a kancellária kamarai jellegű hatáskörét többé nem állították vissza.

5 Az 1790/91. és az 1792. évi országgyűléseken alkotott törvénycikkek szintén arról a sovány eredményről tanúskodnak, amelyet a rendi függetlenségi mozgalom a pénzügyigazgatás önállósítása terén elért. A magyar kamara függetlenségét nem biztosítja ugyan külön törvénycikk, az 1790. évi 10. tc. azonban kimondja a magyar kormányszékek, így a magyar kamara függetlenségét is. Fontosabb eredménynek tekinthető az 1790. évi 22. tc, amelyben az uralkodó biztosította a rendeket, hogy a bányaügyet az országgyűlés után a magyar kamara alá fogja rendelni. A bányatörvényeket, a bányabíróságok szervezését a jövőben a rendekkel közösen látja el, a bányaügy gazdasági szabályozását azonban királyi jogköre számára tartja fenn. Az utóbbi kétségtelenül engedmény az abszolutizmus számára, mert a bányaügyben a jövedelmek ügye, tehát a lényeges, királyi hatáskörben (a bécsi udvarnál) maradt. Ezekben a törvényekben nincs szó a magyar kamara rendi ellenőrzéséről, a nádor vagy a magyar kancellária kamarai ellenőrző hatásköréről. A rendek és az országgyűlés erőfeszítései ellenére a bécsi udvar tehát visszatért a magyar pénzügyigazgatás 1780. évi rendszeréhez. Ez megfelelt a Habsburgudvar és a magyar rendek hagyományos kompromisszumának, amelyben a nemesi kiváltságok, rendi önkormányzat részére tett engedmények ellenértékéül az udvar megtartotta erős pozícióját a pénzügyek (s a hadügy) vonalán. * II. Lipót már a pénzügyigazgatás önállósítása érdekében kifejtett rendi akciók előtt megkezdte a helytartótanács és a magyar kamara fokozatos szétválasztását, bár a magyar kamara 1791. április 20-ig, illetve gyakorlatilag 1791. november l-ig formailag még együtt maradt a helytartótanáccsal. A szétválasztás első lépéseként 1790 áprilisában megszűntek a két hatóság közös tanácsülései. Feloszlatták az uradalmi bizottságot, amely a tanácsülés helyett az egyesítés alatt a helytartótanács kezelésében levő összes uradalmak ügyeit megtárgyalta. Az uradalmi bizottság helyébe külön kamarai tanácsot (consilium camerale) állítottak fel, amely át* Uo. 409, 426—27., az 1791. március 7-i udvari konferencia jegyzőkönyvébőlPászthory javaslatára, az uralkodó döntésére a 2. sz. jegyzet szövege. 5 Uo. 94, 540—541. a 3. sz. jegyzet szövege.