Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

I.rész. 1686-1720

bárki bizonyos kamarai jövedelmek beszolgáltatására nyert, jogosak-e vagy jogtalanok-e ezek a mentességek? Ellenőrizze továbbá a kamara a szabad királyi városok kiváltságait is, vajon a szabad királyi városoknak egyes kamarai szolgáltatások alól való mentesítéseiben nincsenek-e visszaélések? Az utasítás azt is meghagyta a kamarának, hogy vizsgálja felül az elzálogosított kincstári javak okmányait, s minden áron arra törekedjék, hogy az elzálogosított vagy más módon idegen haszonélvezetben levő javakat a kincstár részére visszaszerezze. Hasonlóképp ellenőrizze a régi adósságokat és azok okmányait, nehogy a kincstárt indokolatlan követelésekkel terheljék.

34 Amint az 1672. évi utasításból is látható, a kamara egyik legfontosabb rendes jövedelme a birtokokból, a birtokgazdálkodásból eredt, s a kamara egyik legfontosabb feladata a birtokigazgatás, a birtokgazdálkodás ellátása volt. A tágabb értelemben vett birtokgazdálkodással kapcsolatosan a magyar kamarának — régebben kialakult gyakorlat szerint — több irányú feladatkomplexumot kellett ellátnia. Az első feladat tulajdonképp jogi természetű, a kincstár öröklési jogának biztosítása a magyar törvények értelmében a magvaszakadtak javaira, az ilyén királyi jogok kutatása és felderítése. A királyi kincstár vagyonának egyik főforrása — amint tudjuk — a háramlás volt. A birtokok tekintélyes része ebben a korszakban azonban nem háramlás, hanem a hűtlenség vagy felségsértési pereket követő elkobzás révén került a kincstár tulajdonába. Az elkobzott birtokokat a magyar kamara vette át, s gondoskodott az átvett birtokok vitás vagyonjogi kérdéseinek a tisztázásáról is. A háramlás vagy elkobzás révén a királyi kincstár tulajdonába került birtokokat, a birtokok jövedelmeit a magyar kamara kezelte. Amennyiben a kincstári birtokokat (a magyar törvények szerint eladományozás formájában) értékesítették, a javadalmakat a magyar kamara adta át az új tulajdonosoknak, s a biitok ellenértékét (egykorú terminus szerint a becsértékét) a kamarai pénztárba kellett befizetni. A magyar kamara birtokigazgatási, birtokgazdálkodási tevékenységénél — amint erre az 1672. évi utasítás megfelelő pontja is utal — ebben az időben főleg a birtokelkobzással, a birtokok eladományozásával kapcsolatos teendőket kell kiemelni. Nem szorul bővebb magyarázatra, milyen politikai körülmények okozták azt, hogy a magyar kamara birtokgazdálkodási hatásköre a XVII. század második felében és a XVIII. század elején épp ilyen irányban növekedett meg. A Wesselényi-féle, a Thököly vezette függetlenségi mozgalom, a Rákóczi-szabadságharc elbukását követő nagyarányú birtokelkobzások, amelyek politikai célok mellett a császári kincstár pénzszerzési törekvéseit is szolgálták, nemzeti történelmünk jól ismert fejezetei közé tartoznak. A kincstár tulajdonába a birtokelkobzások folytán nagykiterjedésű uradalmak kerültek. A magyar kamara birtokigazgatási és birtokgazdálkodási tevékenysége ezzel kapcsolatosan főleg arra terjedt ki, hogy átvegye és megbecsülje az elkobzott birtokokat, s rendszerint rövid kamarai igazgatás után átadja azoknak, akiknek a király ezeket a birtokokat eladományozta, illetve eladta. Huzamosabb gazdálkodásra ezeken a birtokokon nem rendezkedett be, az udvar ugyanis e 34 Az 1672. évi és a régebbi utasításokat közli Th. Mayer: Das Verhältnis der Hofkammer stb. e. művében. A továbbiakban az 1672. évi utasításnak erre a kiadott szövegére utalunk. Jelen esetben 1. az 1672. évi utasítás 12., 13., 15., 18., 20., 27 — 33.. pontjait.