Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
IV. rész. 1772—1785
és jobb felhasználásának elősegítésére törekedett. Arra is ügyelt, hogy az ország törvényeit, a helytartótanács jogállását ne érje sérelem. Ezért kihangsúlyozta, hogy a magyar kamarát befogadó helytartótanács csak az uralkodónak van alárendelve, számára csak a magyar kancellária által a király nevében kiállított rendeleteket lehet küldeni. A bécsi központi pénzügyi hatóságoknak, nevezetesen a bécsi udvari kamarának és a bécsi számvevő kamarának nem tetszett a császár elhatározása. A számvevő kamara véleménye szerint a magyar (politikai igazgatási és kamarai) ügyek összpontosítása a magyar kancelláriánál még nagyobb válaszfalat emel a monarchia két része között mindkettő szerencsétlenségére. A magyar kancellária ennek folytán kb. 10 milliónyi jövedelem (a magyar hadiadó és a magyar kamarai jövedelem) felett fog rendelkezni, mégpedig oly módon, hogy abba a bécsi központi hatóságoknak nem sok beleszólása lesz. Ennek elkerülése céljából a bécsi udvari kamara és a számvevő kamara azt javasolta, hogy az uralkodó a magyar kancellária hatáskörét — ha már a camerale és politicum egyesítése elkerülhetetlen — elsősorban a pénzkiutalás vonalán szűkítse le. E javaslat szerint a magyar kancellária csak a jóváhagyott állami költségvetésben szereplő rendes kiadásoknál gyakorolhatná (a király nevében a magyar kamara, illetve a kamarával egyesített helytartótanács felé) a közvetlen pénzutalványozás jogát. Minden olyan ügyben azonban, amely a bevételek és kiadások növelésével vagy csökkentésével, a költségvetés megváltoztatásával kapcsolatos, a birodalmi központi hatóságokkal közösen kellene eljárnia. A jóváhagyott költségvetésben rögzített bevételen felül befolyt jövedelmekkel az udvari pénzügyi hatóságok rendelkeznének. Nevezett hatóságok ebből az összegből a magyar kancellária közvetítése nélkül, közvetlenül a helytartótanácshoz intézett leiratokkal utalványozhatnának. A javaslat továbbra is ragaszkodott a heti pénztári kimutatásoknak, a külkereskedelmi forgalmi kimutatásoknak (Commerzientabelle) az udvari pénzügyi hatóságokhoz való felküldéséhez. A magyar kamarai hitelügy bécsi ellenőrzését is a korábbi állapot szerint kívánta fenntartani. A magyar kancellár szembehelyezkedett a bécsi központi pénzügyi hatóságok véleményével. Arról a kérdésről, hogy a politicum és a camerale a magyar kancelláriánál összpontosuljon, mivel azt már az uralkodó elhatározta, nem kívánt vitatkozni. Ezzel szemben leszögezte, hogy az egyesítés megfelel a magyar törvényeknek s a magyar nemzet régóta hangoztatott követeléseinek. A bécsi udvari pénzügyi hatóságok elképzelése a kamarai ügyek átadásáról — a kancellár véleménye szerint — nagyon csökkentené a magyar kancellária hatáskörét a kamarai ügyekben. A bécsi hatóságokkal való együttműködés csak az ügyvitelt bonyolítaná, s ez ellenkezik a reform egyik legfontosabb célkitűzésével, az ügyvitel egyszerűsítésével. A bécsi pénzügyi hatóságok beavatkozása megzavarná a kamarai pénzgazdálkodást, s lehetetlenné tenné az udvari kvóta rendszeres fizetését. Visszás helyzetet teremtene az is, ha a bécsi udvari hatóságok leiratokat küldenének a helytartótanácsnak. A helytartótanács feje a nádor, a király után az első ember Magyarországon, ezért a helytartótanácsnak csak királyi rendeleteket lehet küldeni. A magyar kancellária a fentiek alapján a bécsi udvari pénzügyi hatóságok javaslatainak elvetését kérte az uralkodótól. A magyar kancellária előterjesztése után II. József általában a bécsi udvari pénzügyi hatóságok javaslatai ellen döntött, és a magyar—erdélyi kamarai ügyek átadásával kapcsolatosan a következő alapelveket szögezte le:
