Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)
I.rész. 1686-1720
A birodalom államháztartásának súlyos helyzetén az udvari kamara ügyintézésének, hatáskörének reformjával hathatósan nem is lehetett segíteni. A kiadások annyira túllépték a bevételeket, hogy ezen, bár ilyen jellegű megoldásokkal a bécsi kormányzat többször próbálkozott, a legkörültekintőbb ügyviteli reform sem segíthetett. A hadikiadások pl. 1700 körül már elérték az évi 14 millió forintot, s a következő esztendőkben a Rajna mellett, Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon harcoló császári csapatok fenntartásának évi költsége több mint 20 millióra rúgott, sőt egyes években túlhaladta a 25 milliót is. Ezzel szemben a Habsburg-birodalom összes kamarai bevétele (erről pontos számot nem tudtak adni) legfeljebb 7-^-8 millióra emelkedett. Ennek túlnyomó részét az udvartartásra és a központi kormányzat költségeire adták ki, nagyon kedvező helyzetben is legfeljebb 1 millió maradt más kiadásokra. A kamarai bevétel azonban rendszerint alig volt elegendő az udvartartás és a kormányzat költségeire. így a kamarai bevételből a hadsereg nagyon keveset vagy semmit sem kapott. A hadiadóból (contributio) származó jövedelmet általában szintén 7—8 millió Ft-ra becsülték, a valóságban évi 4—5 millió folyt be. A Habsburg-birodalom jövedelmei tehát egyáltalában nem fedezték a nagy hadikiadásokat. 17 A nagy hadikiadások a Habsburg-birodalomban— hasonlóan a nyugat-európai országokhoz—az államadóssági rendszer kifejlődéséhez vezettek. Ausztriában a gyarmati háborúk, a tengeri kereskedelem kiadásai helyett a közép- és kelet-európai hadviselések tették szükségessé az állami jövedelmek kölcsönökkel való megterhelését, az állami hitelügy kiépítését. Míg azonban a gazdaságilag fejlettebb nyugati államok nyugodtan fordultak kölcsönért a leglehetősen fejlett magántőkéhez vagy a magánbankházakhoz, addig a bécsi udvarnak ilyen lehetőségei nemigen voltak. Ausztria hitelélete akkor még fejletlen volt, a meglevő bankházak nem tudták az államháztartás kölcsönigényeit kielégíteni, a külföldi tőke — a szervezetlen hitelviszonyok miatt — a bécsi udvarral szemben nem árult el kellő bizalmat. A Habsburgok növekvő államadóssága a XVIII. század elején (22 millió Ft) már elérte azt a mértéket, hogy a régebbi kölcsönöktől csak újabb és újabb kölcsönökkel tudott megszabadulni, s ezért nélkülözhetetlenné vált egy olyan hitelszervezet vagy hitelintézmény felállítása, amelyre az állami jövedelmekre felvett hosszúlejáratú kölcsönök révén is nyugodtan támaszkodhatott. A birodalmi háztartás helyzete ilyen szempontból 1703-ban fordult válságosra, amikor a császári udvar legfőbb hitelezője, a hadiszállításokat pénzelő Oppenheimer-bankház az udvar túlzott igénybevétele miatt fizetésképtelenné vált, s összeomlott. A császári kincstár kb 5 millió Ft-tal tartozott az Oppenheimer családnak, s ha hitelét nem fölé rendelt központi birodalmi pénzügyigazgatási hatósággá. Ez két szempontból is túlzás. Részben nincs ilyen hatalmas változás a bécsi kamara XVI. századi és XVII. századvégi központi helyzete között, mint amilyent Mayer feltételez, részben a bécsi udvari kamara nemcsak a viszonylag önállóbb magyar, hanem még a cseh kamaránál, sem vált a szó szoros értelmében vett fölérendelt hatósággá. Az 1681. évi bécsi kamarai utasítás ugyanis jogilag mind a négy országos kamaránál az uralkodó, nem pedig a bécsi kamarától való függést mondja ki félreérthetetlenül. Vö. még Inventar des Wiener Hofkammerarchivs. Wien. 1951. (Publicationen des Österreichischen Staatsarchivs.) 4. 17 Fellner—Kretschrnayr: ÖZV. I. Abt. 1. Band. 93 — 95., katonai kiadásokra Mensi i. m. 78 skv.
