Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

III. rész. 1741—1772

A háramlásokkal, fiskalitásokkal kapcsolatos jogi és peres ügyekben a magyar kamara a királyi jogügyi igazgató és a kincstári ügyészek munkájára támaszkodott. A királyi jogügyi igazgatónak a fiskalitásokkal kapcsolatos jelentéseit egy 1767. évi rendelkezés szerint a magyar kamara jogügyi bizottsága tárgyalta meg. Az udvar erős érdeklődését mutatja a vagyonjogi ügyek iránt, hogy e bizottság jegyzőkönyveit hétről hétre teljes terjedelemben kellett Bécsbe felterjeszteni. A magyar kamara levéltárát — amint erre rámutattunk — elsősorban szintén a lappangó királyi jogok felderítésének céljából hozták létre. A levéltárnak kellett gondoskodnia a megfelelő birtokjogi okmányokról, a királyi jogügyi igazgatónak pedig a jogi alátámasztásról és az esetleges per sikeres lefolytatásáról. A fiskalitások kapcsán többször foglalkozni kellett a lappangó királyi jogokra beérkezett feljelentésekkel (denunciatio), nemkülönben e feljelentések jutalmazásának kérdésével. Egy 1738. évi rendelkezés szerint a denunciáns a felderített fiskalitás értéke szerint kapott jutalmat, mégpedig 5000 Ft-ig az érték egyharmadát, 5000 Ft-on felül pedig annak 10%-át. A magyar kamarának ezt a jutalékot továbbra is biztosítania kellett. Amennyiben a kamarai levéltár tisztviselői lappangó királyi jogot, fiskalitást felderítő ismeretlen okmányra bukkantak, és ezt bemutatták, 5000 Ft-on aluli értékű fiskalitásnál 10%-os, 5000 Ft-on felüli értékűnél pedig 5%-os jutalmat kaptak.

77 E jutalékrendszer világosan mutatja, hogy a fiskalitások, lappangó királyi jogok felderítése nem volt könnyű dolog, s hogy felderítésük alapos jogi felkészültséget igényelt. A kamarai utasítások is beszélnek arról, hogy egyes királyi jogok érvényesítése nem történt meg következetesen, egyes királyi jogok feledésbe mentek. Grassalkovich kamaraelnök 1757-ben pl. arra hívta fel a figyelmet, hogy a monarchia országaiból kivitt vagyon után 10%-os illetéket (ius detractus, Abfahrtgeld) kellene szedni, mivel ilyen illetéket idegen országok is szednek a monarchiába behozott vagyon után.

78 Amint az 1767. október 7-i királyi rendeletből kitűnik, ezt a kérdést már szabályozták a törvények. E szerint eladott birtok értékét tilos volt az országból kivinni, kivételesen csak az uralkodó adhatott erre engedélyt, de ilyenkor le kellett fizetni a 10%-os ius detractust. Mivel a kamara erre nem ügyelt eléggé, újból feladatává tették, hogy ilyen vagyonkivitelt a továbbiakban akadályozzon meg. Közben az udvarnak az is tudomására jutott, hogy bár a kincstár elhanyagolta a kiviteli illeték behajtását, annál inkább éltek ezzel a földesurak. Ezt a visszaélést is a kamarának kellett felszámolnia. A vidéki kamarai hivatalok kötelessége lett ezentúl, hogy a ius detractust a kincstár részére biztosítsák ós a visszaéléseket a kamarának jelentsék. Hivatalból kellett üldöznie a kamarának az uzsorát is. Ha valaki a törvényes 6%-nál nagyobb kamatot kért, attól peres eljárással a tőkét és a kamatot a fiscus részére elkobozták.

79 A kincstár nemcsak a magvaszakadt világi személyek vagyonát örökölte, hanem ugyanilyen jogok illették meg az elhalt egyházi személyek vagyona után is. A kincstárnak ezt a jogát — bár azt a század elején szabályozták — az 1750-es, 77 E 21, Ben. res. 1767. dec. 9. a lappangó királyi jogokra és a denunciatiora. Az 1738. évi szabályozásra E 182. Magyar kamara arch. Arch. fam. Koller. No. 146. 1738. okt. 8-i királyi rendelet másolata. 78 E 20. Refer. eam. orig. 1751: 36. sz. 79 E 21. Ben. res. 1767. okt. 7. ós E 15. Exp. cam. 1771. dec. Circ. 58., az uzsorára Corpua juris 1715 : 51. ós 1743 : 120. tc.