Nagy István: A Magyar Kamara : 1686–1848 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 3. Budapest, 1971)

III. rész. 1741—1772

években — lényeges eltérést mutat. Ez az eltérés elsősorban abból a politikai viszonyból eredt, ami a bécsi udvar és a magyar nemesi rendek között az osztrák örökösödési háború első éveiben kialakult. Ismert tény, hogy a magyar rendek támogatása az osztrák örökösödési háború első éveiben döntő jellegű volt a rendkívül súlyos helyzetbe került monarchiára nézve. A magyar nemesség azzal, hogy nem fordult a dinasztia ellen, sőt jelontős pénzügyi és katonai segítségben részesítette azt, tulajdonképpen megmentette a monarchiát. E támogatás ellenértéke gyanánt a magyar nemesség az 1741. évi országgyűlésen a nemesi kiváltságokat, adómentességet újból megerősítő törvénycikkeken kívül több olyan törvénycikket is elfogadtatott Mária Teréziával, amelyek az állami önállóság és a nemzeti függetlenség kérdésével voltak kapcsolatosak. Az utóbbiak közül számos a magyar kamara jogállását is jelentős mértékben érintette. Az 1741. évi 11. tc. pl. kimondta, hogy magyar ügyeket kül- és belföldön magyarok intézzenek. A 14. tc. a magyar kamara függetlenségéről, területi és működósi hatáskörének a magyar törvények szerint való szabályozásáról, arról, hogy csak az uralkodónak legyen alárendelve, a 18. tc. pedig a magyar kormányszervek joghatósága alól kivont területeknek az országhoz való visszacsatolásáról, az 50. tc. Alsó-Szlavónia visszakapcsolásáról intézkedett. Az udvar és a rendek közötti viszony megváltozására nem az a jellemző, hogy ezek az országgyűlési határozatok megszülettek — ilyen határozatokat a korábbi országgyűlések is hoztak — hanem az, hogy éppen a kamarai igazgatást érintő törvényeket Mária Terézia többé-kevésbé végre is hajtotta. Mindezzel pedig számos olyan követelést teljesített, amelyet a magyar országgyűlés már a török uralom megszűnése óta hiába iktatott törvénybe. Az 1741. évi országgyűlés bizonyos határozatainak végrehajtása a magyar kamara területi illetékességére, hatáskörére, önállóságára és főleg a magyar kamara kezelésében levő jövedelmek növekedésére volt kedvező befolyással. Az örökösödési háború első nehéz éveinek elmúltával azonban a királynő engedékenysége is csökkent. A háború okozta súlyos pénzügyi helyzet, a birodalmi államháztartás krízise, az államadósságok szaporodása a bécsi udvart ismét ahhoz a régi kamarai politikához térítették vissza, amelynek célja mindenkor a magyar kamarai jövedelmek tekintélyes részének az összbirodalmi kincstár részére való biztosítása volt. Az udvar ezt a megváltozott helyzetben, a magyar kamarának adott engedmények fenntartásával is — erre az uralkodóház és a rendek közötti jó viszony ápolása céljából szükség volt — feltétlenül el akarta érni. A továbbiakban hozzájárult ehhez az is, hogy a magyar nemesség, amelynek magatartása már nem volt olyan döntő fontosságú, mint az örökösödési háború kezdetén, nem követte az örökös tartományok rendjeinek példáját az adófizetésben. így az uraikodónő a háborús időkben oly nélkülözhetetlen „áldozatokat" elsősorban a magyar kamarától várta, amelynek jövedelmei „uralkodói kegy" következtében tetemesen megnövekedtek. Az 1740-es évek kedvezményei után tehát a terhek és kötelezettségek ideje következett el, amelyek erősen csökkentették az előbbi kedvezmények értékét. Jellegzetes módon hatottak a magyar kamarai pénzügyigazgatás fejlődésére a Habsburg-birodalom 1749., főleg azonban az 1761. évi államkormányzati reformjai is, amelyekkel kapcsolatban már az előzőekben elmondottuk, hogy szervezetileg nem terjedtek ki Magyarországra, s a magyar pénzügyigazgatás formai különállását nem bolygatták meg. A bécsi udvar azonban csak eddig a pontig