Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
alig van. 1 ) Ugyanekkor' felajánlották, hogy a tanácsosok készségesen megjelennek Bécsben, ha fizetésükön kívül napidíjakat is kapnak. Az uralkodó azonban csak két tanácsos kiadásait volt hajlandó fedezni, úgyhogy minden a régiben maradt. 2 ) A rendek azonban nem csüggedtek, továbbhaladtak a megkezdett úton. Nem elégedtek meg az uralkodó újabb ígéretével, hogy a két állandó tanácsosnak a hadi és kamarai kérdésekben is szerepet juttat, 3 ) hanem a tisztán magyar és vegyes ügyek közötti megkülönböztetés jogosságát vonták kétségbe. Az 1583-i országgyűlésen egyik feliratukban ugyanis kimondták, hogy minden olyan ügyet, amely Magyarországra vonatkozik, nem vegyesnek, hanem tisztán magyarnak tekintenek, amilyenek az állami jövedelmekre, a végvárakra, az igazságszolgáltatásra, a hadseregre, a kamarára, a bányászatra, az egyházi és világi hivatalok betöltésére és a fegyverszüneti tárgyalásokra vonatkozó kérdések. 4 ) 1587-ben pedig egyenesen kétségbevonták az 1569. évi XXXVIII. t.-c. érvényét, mivel, mondották, ellenkezik a gyakorlattal, továbbá az ország szabadságával sem egyeztethető össze. Hangoztatták ugyanis, hogy az államügyeket, amelyeknek három csoportját: belügyet, hadügyet és a jövedelmek kezelését különböztették meg, néhány évvel azelőtt még a magyar tanács intézte. Nemrég azonban, ellentétben az egész keresztény világ gyakorlatával és a rendek szabadságának nagy sérelmére és gyalázatára, idegen hatóságok kezére adták. Azóta az országgyűlések egyeben sem fáradnak, mint a régi szabadság helyreállításán, amelynek alapfeltétele, az ország üdvének és megmaradásának legfőbb biztosítéka az, hogy a magyar tanács régi hatáskörét és tekintélyét állítsák helyre. 5 ) Ez az érvelés szépen hangzott ugyan, de amint láttuk, a történeti fejlődést erősen a maga javára magyarázta. Az idegen hatóságok beavatkozása a magyar ügyekbe sokkal régibb keletű volt és érte a felelősség nem kis mértékben a rendeket is terhelte. Mert ha megnézzük, hogy mit tettek a magyar tanács annyit hangoztatott befolyásának biztosítására, meg kell állapítanunk, hogy elégedetlenségük a meddő panaszkodásban merült ki. Állandó tanácsosok kijelölése elől következetesen elzárkóztak, eredeti elgondolással viszont adósak maradtak. 1583-ban az I. Ferdinánd alatti helytartótanácsot akarták új életre kelteni. Azt javasolták ugyanis, hogy a király mindenekelőtt több tanácsost nevezzen ki. Ezeknek egy része maradjon állandóan a helytartó oldalán és intézze a kevésbbé jelentékeny ügyeket. Ha pedig fontosabb, az ország védelmére és fennmaradására vonatkozó kérdések kerülnek szőnyegre, őfelsége hívja egybe az egész tanácsot, amely így minden magyar ügyet megtárgyalhat és amelynek tagjai rendszeres fizetést és napidíjakat kapjanak. 6 ) Az uralkodó ezt a megoldást, okulva a mult tapasztalatain, természetesen nem fogadta el. Előrelátható volt ugyanis, hogy a magas napidíjak mellett ülésező teljes tanács a fontosabb esetekben nem fog önállóan határozni, hanem az országgyűlés elé viszi az ügyeket, hogy ott felfogását sokkal x ) U. o. VI., 390—391. 1. 2 ) U. o. VI., 407. 1. 3 ) U. o. VII., 148. 1. *) U. o. VII., 151—152. 1. 6 ) U. o. VII., 249—255. 1. 6 ) U. o. VII., 151—152. 1.
