Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A magyar tanács tehát nem vállalkozott a rendszeres hivatalnoki életre, amit tagjainak társadalmi és gazdasági helyzete könnyen érthetővé tesz. Hiszen valamennyien birtokos nagyurak, bírák és hadvezérek, egész országrészek népének parancsolói és gondviselői. Egész életmódjukkal szakítaniuk kellett volna, ha elhatározzák, hogy állandóan az udvarba költöznek. Amellett joggal tarthattak attól is, hogy ha csak ketten képviselik a magyar, érdekeket, az idegen tanácsosokkal szemben háttérbe szorulnak. Tehát inkább kitartottak a régi álláspont mellett, továbbra is azt követelték, hogy az uralkodó az egész magyar tanácsot meghallgassa. Minthogy pedig a teljes tanács rendszerint csak az országgyűlések idején volt együtt, ez a kívánságuk lényegében azt jelentette, hogy a király minden magyar ügyet az országgyűlés elé vigyen. Ebbe viszont, ismerve a rendi tanácskozások természetét, az uralkodó nem egyezett bele. Miksa és Rudolf viszonya a tanácshoz. A helyzet így hosszú ideig nem változott. A sűrűn összeülő országgyűlések ugyanazokkal a panaszokkal álltak elő, a királyi leiratok ugyanazt a választ ismételték. Annak semmi nyoma sincs, hogy két tanácsos állandóan Bécsben tartózkodott volna. Valószínű ugyan, hogy egyes főpapok és országbárók gyakran megfordultak az uralkodó udvarában, aki véleményüket olykor meg is hallgatta, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a magyar tanács, mint hivatali testület, Miksa és Rudolf uralkodása alatt nem működött, politikai szerepet, mint a rendiség vezetőrétege, csak az országgyűlések idején játszott. Befolyásának érvényesítésére, a rendi tárgyalásokon kívül, még kevesebb alkalma nyílott, amikor Rudolf székhelyét Bécsből Prágába tette át. Ha a tényleges viszonyokat nézzük, azt kell tehát megállapítanunk, hogy a XVI. század utolsó negyedében még a tisztán magyar ügyek sem tartoztak a magyar tanács hatósága alá, amit állandó panaszaikban maguk a rendek is elismertek. Más volt azonban a jogi helyzet. Közjogilag az országgyűlések a magyar tanács illetékességének sértetlenségét mindvégig megőrizték. Sőt, nemsokára az 1569. évi XXXVIII. t.-c. törvénybeiktatása után, ráeszméltek arra, hogy az idegen hatóságok befolyásának elismerésével milyen hibát követtek el. Már 1578-ban hangoztatták, hogy katonai ügyekben a magyar tanács, kamarai kérdésekben pedig a magyar kamara véleménye a döntő. A királyi leirat meg is ígérte, hogy ha két tanácsost küldenek Bécsbe, azokat egyes esetekben (pro qualitate rerum et negotiorum) a vegyes ügyek tárgyalásába is bele fogják vonni. 1 ) Láttuk, hogy a rendek ezt a kívánságot nem teljesítették, megragadták azonban az alkalmat, hogy a vegyes ügyeket kiragadják az idegen befolyás alól. Már az 1578. évi XV. t.-c.-be belevétették, igaz csak mint óhajt, hogy a katonai helytartókká kinevezett főhercegek, (Szlavóniában Károly, Magyarországon Ernő) a magyar vonatkozású hadügyekben magyar tanácsosokat is meghallgassanak. 2 ) Kívánságuk azonban nem járt eredménnyel. Szomorúan tapasztalták, hogy a magyar tanácsot még az 1580-i országgyűlés ideje alatt is mellőzték, pedig a tanácsosok mind együtt voltak. Az országot csak tartománynak tekintik, panaszolják, régi szabadságának nyoma is !) U. o. VI., 296. i. 2 ) U. o. VI., 323—324. 1.
