Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

szövegekre támaszkodik, holott célja éppen az lenne, hogy megértésüket és használhatóságukat rájuk vonatkozó, de bennük nem található ismeretek nyújtásával segítse elő. Egy-két példa mindennél többet mond. Szinte hihetetlenül hangzik, hogy az a munka, amely közli az udvari kamara utasításait és megkísérli vázolni fejlődésének főbb vonásait, nem tudja felsorolni a monarchia kétségkívül legfontosabb és legjellegzetesebb hatóságának vezetőit, a kamaraelnököket. Egy pillantást vetve a fenti táblázatra, amely a kérdéses munka adatai alapján készült, azonnal feltűnik, hogy 1576 után, tehát Rudolf uralkodása óta, az udvari kamara tisztviselői között nem szerepelnek pénzkezelő hivatalnokok (pénztáros, ellenőr, számvevő), holott korábban éppen a pénzkezelés és számvitel volt elsőrendű feladata. Ha ennek a jelenségnek okát keressük, Fellner—Kretschmayr könyvében még említését sem találjuk. Mert a bevezető tanulmány — s ez második, még az elsőnél is súlyosabb hibája — nem hivataltörténeti szempontok szerint készült. Nem azt vizsgálja, hogy a kérdéses hivatal szervezete milyen volt és hogyan működött, hanem általános alkotmánytörténeti szempontból igyekszik magyarázni viszonyát az uralkodóhoz, rendiséghez és a többi hatósághoz. Kétségtelen, hogy ez is fontos szempont, bár a könyv etekintetben sem kifogástalan. Azonban csak ezen az alapon nem lehet közigazgatástörténetet írni. Pedig, sajnos, az eddigi magyar hivataltörténeti irodalomnak is ez a legjellemzőbb vonása. Az újkori magyar közigazgatástörténetnek legtöbbet tárgyalt és leghevesebben megvitatott kérdése a magyar kamara viszonya az udvari kamarához. Magyar és osztrák közjogászok és történészek hosszú sora foglalkozott vele, az egyik aprólékos gonddal, a másik merész feltevésekkel próbálta megoldani, mindmáig eredmény nélkül. Sokáig csak a törvényeket magyarázták, csavarták jobbra, csavarták balra. Azután az utasításokat vették elő, egy-egy kifejezést oldalakon keresztül fejtegettek, értelmezték az egyik, értelmezték a másik kamara javára. De arra egyikük sem gondolt, hogy legegyszerűbb lenne megnézni a két kamara levéltárát és abból mindjárt kiderülne, hogy a törvények és utasítások egymásnak ellentmondó rendelkezéseiből a gyakorlatban mi valósult meg. Először tehát hivataltörténeti szempontból kellett volna feleletet keresni és csak azután levonni a közjogi tanulságokat, amelyeket, ha csak törvényekre és utasításokra támaszkodnak, többé-kevésbé valószínű feltevéseknél egyebeknek nem tekinthetünk. Érthetővé teszi a magyar közigazgatástörténet egyoldalúságát a világháború előtti közvélemény elvakult közjogi érdeklődése. A régi hatóságok történetét vizsgálva magyar és osztrák részről egyaránt a kiegyezés utáni helyzet alakítására kerestek érveket. A monarchia felbomlása azután kiküszöbölte a kérdés politikai vonatkozásait, egyben azonban a további kutatás végét is jelentette. Holott a probléma közjogi következmények nélkül nemkevésbbé érdekes és fontos. Az udvari kamara nemcsak a magyar kamarára gyakorolt kétségtelen befolyása miatt, hanem mint a közös uralkodó legjelentősebb hivatala önmagában is megérdemli, hogy szervezetét alaposabban megismerjük. A XVI. és XVII. században igen gyakran előfordult, hogy az udvari viszonyokkal ismerős folyamodók ügyeikkel a magyar kamarát megkerülve egyenesen az udvarihoz fordultak. Az is kétségtelen, hogy a magyar kamarák szervezésénél az udvarit vették mintául úgy, hogy működésének ismeretéből az előbbiekre nézve is értékes tanulságokat vonhatunk le. Meg-