Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
kíséreljük tehát, sajnos csak a kiadott utasítások alapján, megvizsgálni az udvari kamara XVI—XVII. századi ügyintézését. Az első utasításokból kitűnik, hogy az udvari kamarát ebben az időben nem tekinthetjük még mai értelemben vett állami hivatalnak. Az uralkodó személyével a legszorosabb kapcsolatban állott, ha az valahova hosszabb időre elutazott, az udvari kamara is velement. Még Rudolf uralkodása alatt is ez volt a helyzet, az udvari hatóságok valamennyien Prágába költöztek. Ekkor azonban Bécs már a monarchia középpontja volt, a bécsi hivatalokat nem szüntethették meg, úgyhogy a prágaiakkal párhuzamosan azok, mint »hátrahagyott« (hinterlassene) szervek, a helytartó főhercegek oldalán továbbra is működtek. 1583-ban az udvari kamara is Prágába követte az uralkodót, helyét a bécsi »hátrahagyott« kamara foglalta el, amelyet ugyan alája rendeltek, de sok tekintetben, így a magyar kérdésekben, mégis fontosabb szerepet játszott nála. Rudolf halála után a két kamarát egyesítették, korábbi hatáskörét azonban nem nyerte korlátlanul vissza. A pénztári és számvevői tisztviselők hiánya az 1576 utáni személyzeti jegyzékekben legalább is arra mutat, hogy a pénztárosi tisztségből külön hivatal fejlődött ki, a számvevést pedig valószínűleg az alsóausztriai számvevőség intézte. Az udvari kamara legfontosabb feladata a tanácsadás volt, még pedig elsősorban az uralkodó kamarai javaira vonatkozó kérdésekben. Minthogy azonban az államháztartás még nem különült el élesen a fejedelmi magánháztartástól, kamarai vagy kincstári javak alatt a magán- és a felségjog alapján élvezett jövedelmeket egyaránt értették. Ennek megfelelően a kamarák mai értelemben vett állami feladatokat is végeztek, a hangsúly azonban mindig a fejedelmekhez való személyes kapcsolatukon nyugodott. Jellemzően fejezi ki ezt a viszonyt, hogy az uralkodók állandóan mint sajátjukról szóltak a kamarákról (camera nostra aulica, Hungarica, unsere Hofkammer stb.). Az udvari kamara tanácsadói szerepe kiterjedt az uralkodó minden birtokára, tekintet nélkül arra, hogy mint német-római császár, osztrák főherceg, magyar vagy cseh király uralkodott fölöttük. Legfőbb rendeltetése éppen az volt, hogy a különböző országokban fekvő kamarai javakat, értve alattuk az állami jövedelmeket is, központilag áttekintse és a fejedelem nevében egységesen irányítsa. Központi helyzete mellett az állandóság volt másik jellemző vonása, a harmadik pedig a testületi (kollegiális) szervezet. A fenti értelemben vett kamarai ügyeket, akár szóbeliek voltak, akár írásban érkeztek, az udvari kamara készítette elő a legfelső döntésre. Az uralkodóhoz címzett felterjesztések és folyamodványok közül azokat, amelyekről azonnal láthatták, hogy kamarai természetűek, egyenesen az elnöknek kézbesítették, az bontotta fel. Azokat pedig, amelyekről csak felbontásuk után derült ki, hogy a kamara illetékessége alá tartoznak, a kancellária ugyancsak az elnökhöz továbbította, hogy azonnal tárgyalás alá kerüljenek. Az elnöki méltóság, mint minden hivatalnál, az udvari kamaránál is, döntő súllyal bírt. Az 1537-i utasítás még tanácsosnak és felügyelőnek (Rat und Superintendent) nevezte viselőjét, az 1568-i azonban már elnöknek (President, Prefekt) címezte és mindvégig ez a cím maradt használatban. Az a hiányos névsor is, amit Fellner—Kretschmayr közöl, azt mutatja, hogy betöltésénél, legalább is a XVI. és XVII. században, mindig tekintettel voltak arra, hogy hozzáértő szakemberre essék a választás. Egy-két egyházi férfiú mellett ugyanis többnyire alulról emelkedő világi hivatalnokokat állítottak az-udvari kamara élére, akik kitüntetésüket nem családjuk nevének
