Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

foglalták őket. A tanácsi tárgyalásról jegyzőkönyvet vezettek, az elintézésről tervezetet készítettek, amit kijavítva és jóváhagyva letisztáztak és megpecsételtek. A kiadványok fogaimazatait ugyancsak lajstromozták, s a beadványokkal, a jegyzőkönyvekkel, valamint az ügyintézés során keletkezett egyéb iratokkal együtt az irattárban gondosan megőrizték. Különösen sok írásbeli munka akadt az elszámolással kapcsolatban. A számadásra kötelezett tisztviselők tisztségüket írásbeli leltárak alapján vették át, pontos naplókat vezettek, hosszabb-rövidebb időközökben kimutatásokat készítettek, elszámolásuk minden tételét írással, fizetési meghagyásokkal és nyugtákkal igazolták. A pénztárkezeléssel megbízott tisztviselők mellett ellenőröket alkalmaztak, akik maguk is ugyanúgy könyveket vezettek, kimutatásokat és számadásokat készítettek, mint akiket ellenőriztek. A számvevőhivatalokban pedig mindent gondosan feljegyeztek és pontosan nyilvántartottak, aminek alapján az elszámolások helyességét megvizsgálhatták. Az írásbeliség térfoglalása nagyot lendített a közigazgatás menetén, egyben azonban költségesebbé is tette, amennyiben egyre több tisztviselőt foglalkoztatott. Ez a költségtöbblet azonban hasznos befektetésnek bizonyult, mert az eredményességet biztosította. A tisztviselők jogi helyzete. A tisztviselők számának megnövekedése, bármilyen nagyra emelkedett is ez a szám, egymagában még nem jelentette tisztviselőosztály kialakulását. Ehhez arra is szükség lett volna, hogy a tisztviselők azonos jogi és társadalmi helyzetben éljenek, s hivataloskodásuk jellege se mutasson lényeges különbséget. E feltételek azonban a XVI. és XVII. század magyar tisztviselőinél hiányoztak, ez az oka, hogy külön tisztviselőosztály ebben a korban még nem tudott kibontakozni, bár kezdeteit már ki lehet mutatni. Ami a tisztviselők jogi helyzetét illeti, két részre oszthatjuk őket, az egyik, közjogi, a másik magánjogi alapon szolgált. Közjogi alapon szolgálóknak azokat minősíthetjük, akiket az uralkodó vagy a rendek nem mint magánosok, hanem mint az államhatalom részesei, képviselői és gyakorlói alkalmaztak. Ezeket nevezhetjük köztisztviselőknek. A lényeg nem az volt, hogy kit vagy mit, hanem hogy milyen alapon szolgáltak. Mert szolgálhatta valaki az államhatalom részeseit, képviselőit és gyakorlóit nem ebben a minőségükben, hanem mint magánosokat, miközben az államhatalom gyakorlásával kapcsolatos munkát végzett. Munkáját azonban alkalmazója, mint magáneniber fizette, csak tőle függött, tőle kapott utasítást, neki tartozott számadással, munkaadója tetszése szerint elbocsáthatta, működéséért minden tekintetben vállalta és viselte a felelősséget. Az ilyen, magánjogi alapon, hűbéri jelleggel szolgáló tisztviselőket familiárisoknak, servienseknek vagy servitoroknak nevezték. A familiárisok az újkor két első századában is megtartották azt a jelentékeny szerepet, amit a kormányzat és a közigazgatás valamennyi ágában a középkorban játszottak. A legmagasabb tisztségektől a legalacsonyabbakig mindenütt találkozunk familiárisokkal. A familiáris viszonnyal a kormányzat és a közigazgatás tényezőinek számolniok kellett, azt nem küszöbölhették ki, noha az újkori fejlődés a közjogi alapon való tisztségviselés felé haladt. Erre mutat az a törekvés, hogy a familiáris szolgálatnak közjogi jelleget igyekeztek adni azáltal, hogy a familiárisokat az urukhoz, dominusukhoz való hűségen kívül, ami magánjogi szolgálatuk alapja volt, a dominus által képviselt és gyakorolt állam-