Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

hatalom iránti hűségre is esküvel kötelezték. Ugyancsak ezt a célt követték akkor is, amikor a familiárisok fizetését az államhatalom vállalta magára, ha nem is közvetlenül, hanem csak olyan formában, hogy e hatalom részesei és gyakorlói familiárisok tartására külön fizetést kaptak. Az ilymódon fizetett és az államhatalomra esküt tett familiárisokat már nem tekinthetjük tisztán magánjogi alapon szolgáló tisztviselőknek, ők már átmeneti fokot alkottak a magánalkalmazottak és a közhivatalnokok között. A tisztviselők társadalmi helyzete. Miként jogi, azonképen társadalmi helyzete sem volt egységes a XVI. és XVII. század tisztviselőinek. Társadalmi téren még nagyobb különbségeket mutatnak, mint szolgálatuk jogi természetét tekintve. A társadalomnak úgyszólván valamennyi osztályát és rétegét képviselve találjuk soraikban, kezdve a királyi tanácsban és az udvari, valamint az országos hatóságok elnöki székében helyet foglaló főpapokon és országbárókon, a királyi és fejedelmi, nemkülönben rendi kormányszerveknél tisztséget vállaló középbirtokos nemességen, a városok életét irányító vagyonos polgárságon át a kenyerét hivatalában kereső kisnemesig, s a polgári vagy jobbágyi sorból a közszolgálat mezején felfelé törekvő deákokig. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy ebben az időben köztisztviselő csak nemes ember lehetett, viszont majdnem szabályként állapíthatjuk meg, hogy akik a köz szolgálatában érdemeket szerezve kitűntek, előbb-utóbb elnyerték a nemesi rangot. A rendiség olvasztó ereje a tisztviselőkkel szemben is teljes mértékben érvényesült. Az a tisztviselő, akit az uralkodó kegye nemességgel jutalmazott, még ha uralkodói szolgálatban állott is, a nemesi jogok és kiváltságok birtokába jutva többé már elsősorban nem uralkodói hivatalnoknak, hanem a magyar rendiség tagjának tekintette magát, s annak érdekeit tűzön-vizen keresztül védelmezte. Ezt a rendi szellemet tekinthetjük az egyetlen olyan vonásnak, amely a tisztviselőrétegek valamennyi tagját egyformán és kivétel nélkül jellemezte, ez azonban nem valami külön tisztviselői, hanem általános rendi jelenség volt, amely a rendiség nem tisztviselő tagjainál ugyancsak kimutatható. A hivatalviselés jellege. A tisztviselők társadalmi helyzetéből következett, hogy a legtöbben közülük a hivatalviselést csak mellékes foglalkozásnak, társadalmi és gazdasági állásuk természetes velejárójának, hatalmuk biztosítékának tekintették, nem pedig élethivatásnak. Elsősorban főpapok, birtokos főurak, jómódú nemesek és polgárok voltak, s csak másodsorban, inkább mellékesen, hivatalnokok. A hivatalnoki pályára szakszerűen nem készültek, erre szükségük sem volt, mivel a tisztségek viselőitől általában nem kívántak különleges szakismereteket. Az általános műveltség, amit a kor iskolái nyújtottak, elegendő volt a vezető állások betöltéséhez. Csak egy-két, inkább középés alsófokú tisztségnél, pl. a királyi és kormányhatósági titkárokénál, a bírósági ítélőmesterekénél, a vármegyei, városi és széki jegyzőkénél, s bizonyos közigazgatási ágakban, pl. a bártyaigazgatásban, általában a számvevőségeken volt a szakismeret nélkülözhetetlen. Az ilyen tisztségek betöltőinek hivatalviselése lényegesen különbözött a többiétől, bennük láthatjuk a lassan kibontakozó tisztviselőosztály első képviselőit, őket tekinthetjük az újkori hivatásos hivatalnoktípus már a középkorban felbukkanó, s a XVI. és XVII. század folyamán egyre nagyobb számban szereplő megszemélyesítőinek.