Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

VIII. FEJEZET. A tisztviselőosztály. A közigazgatás történelmének nemcsak a hatóságok szervezetével és működésével, hanem a bennük dolgozó tisztviselők jogi és társadalmi helyzetével, nemkülönben a hivatalviselés jellegével is foglalkoznia kell. A magyar közigazgatástörténelem ilyenirányú részlettanulmányokat eddig még nem végzett. Ezek hiányában természetesen nem gondolhatunk arra, hogy a XVI. és XVII. század magyar hatóságaiban dolgozó tisztviselők jogi és társadalmi helyzetéről, valamint hivatalviselésük jellegéről részletes képet rajzolhassunk. Itt is, miként az előző fejezetekben a hatóságok szervezetének és működésének vázolásánál tettük, az eddigi kutatás eredményeinek összefoglalásával, rendszerezésével s a még ezután megoldásra váró feladatok feltüntetésével kell megelégednünk. A tisztviselők száma. Kérdés, hogy a tárgyalt korban, a XVI. és XVII. században, egyáltalában beszélhetünk-e tisztviselőosztályról, mint a társadalom külön rétegéről? Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a királyi és fejedelmi, valamint a rendi hatóságoknál alkalmazott, tehát közszolgálatot végző hivatalnokok száma elérte azt a határt, amelyen már külön társadalmi osztály kialakulhatott volna. Pontos statisztikai adatok etekintetben nem állanak rendelkezésünkre, ezeket a részletkutatásnak kell majd összeállítania, elég azonban a korábbi fejezetekben tárgyalt hatóságok során végigtekinteni, hogy e megállapítás helyességében ne kételkedjünk. A közszolgálatban álló uralkodói és rendi tisztviselők száma a XVI. és XVII. század folyamán fokozatosan növekedett, ami több tényező együttes hatásával magyarázható. Mind az uralkodói, mind pedig a rendi kormányzat az emberi életnek egyre több területére és egyre mélyebben terjesztette ki ellenőrző és irányító befolyását. Ennek érdekében újabb és újabb hatóságokat állított fel, több és több tisztséget szervezett. A kormányzók és kormányzottak egymáshoz való viszonyát szabályozó római jogrendszernek már a középkorban kimutatható hatása az újkor századaiban még fokozottabb mértékben érvényesült. A kormányzás és közigazgatás módszere is fejlődött. E tekintetben az írásbeliség térhódításának volt a legnagyobb jelentősége. Ezt a folyamatot külön tanulmányban kellene megvilágítani. A hatóságok egymásközött írásban érintkeztek, magánosok is így adták elő kívánságaikat, így kaptak azokra választ. A beadványokat iktatták, azaz hátlapjukra rávezették a rövid tartalmi kivonatot és a kézhezvétel napját, majd lajstromba