Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

(sedes füiaüs) váltak ki, amelyekkel szemben őket anyaszékeknek mondották; Udvarhelynek Keresztúr és Bardóc, Marosnak (de csak a XVI. században) Szereda, Sepsinek Miklósvár, Csíknak pedig, amely idővel Al- és Fel-Csíkra oszlott, Gyergyó és Kászon lettek a flúszékei. A székek nem vérségi, hanem földrajzi és közigazgatási alakulatok voltak, rajtuk belül azonban a székelyek hosszú időn át vérségi szervezetben, nemek és ágak szerint éltek. A hat nem mindegyike négy ágra oszlott, úgyhogy a székelység huszonnégy ágra tagozódott. A nemek és az ágak a különböző székekben szétszórtan laktak. A tisztviselésnek sokáig a vérségi szervezet volt az alapja, a hivatalokat minden évben más ágból valók viselték. Ez a rendszer a középkor végére már megszűnt, a hivatalviselés feltétele ekkor már nem az ágakhoz való tartozás, hanem a székely föld birtoklása volt. Székely örökséget beházasodás révén vagy más úton nemszékelyek is szerezhettek, s ezáltal tagjai lettek a székelységnek, s mint ilyeneket tisztségekre is kinevezhették vagy megválaszthatták őket. A székek élén a hadnagyok (maior exercitus) vagy kapitányok (capitaneus) és bírák (iudex) állottak. Ez utóbbiak ismét kétfélék voltak : székbírák és királybírák. E tisztségek történetét, kialakulását, hatáskörét és működését részleteiben még nem ismerjük. A hadnagynak vagy kapitánynak, miként neve is mutatja, elsősorban az volt a feladata, hogy a katonáskodásra kötelezett székelyeket béke idején számontartsa, háborúban pedig hadba vezesse. Ezenkívül azonban az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban is résztvett. A székgyűléseken és a széki törvényszékeken sokáig ő elnökölt, míg azután a királybíró mellett a XVI. század folyamán lassan háttérbeszorult. Igazságszolgáltatási szerepére mutat, hogy fizetés fejében a bírságokból részesedett. 1562-ig a szék választotta, azután a fejedelem nevezte ki. A kapitányok mellett alkapitányokat is találunk. Egyelőre nem tudjuk, hogy ezek familiárisaik voltak-e, avagy választott széki, illetőleg kinevezett fejedelmi tisztviselők. Inkább az előbbi a valószínű, ismerve a familiáris viszony széleskörű érvényesülését e kor közigazgatásában és kormányzatában. Az sem világos, hogy vájjon csak a fiúszékek élére állítottak álkapitányokat, avagy az anyaszékekben is helyettesítették a kapitányokat. A székbírót (iudex terrestris) nemek és ágak szerinti sorrendben évenkint a szék választotta. 1562-ig fontos szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a székely lázadás leverése után azonban Örökébe a királybíró lépett. A királybíró (iudex regius) a fejedelmi hatalmat képviselte a széki törvényszékeken. A középkorban a székely ispán nevezte ki, a XVI. és XVII. században a fejedelmek. 1562-ig a székbíró mögött háttérbe szorult, ettől kezdve azonban jelentősége, a fejedelmi hatalom megerősödésének megfelelően, fokozatosan növekedett, s nemcsak a székbírót szorította ki a széki törvényszékből, hanem hovatovább a kapitányt is felváltotta a közgyűlések és bíróságok vezetésében. Hatásköre ekkor már az igazságszolgáltatáson kívül a közigazgatásra is kiterjedt, ő lett a szék rangban első tisztviselője. A székek a királybíró emelkedését megakadályozni nem tudván, arra törekedtek, hogy ezt a méltóságot befolyásuk alá vonják. Törekvésüket siker koronázta, amennyiben Bethlen Gábor alatt kivívták, hogy a királybírót ne a fejedelem nevezze ki, hanem ők válasszák. A királybíróság, amely addig a vármegyei főispánsághoz hasonlított, ezáltal az alispáni hivatalhoz vált hasonlóvá. A XVI. század vége óta a királybírók mellett, — akiket ettől fogva főkirálybíráknak kezdenek nevezni — eleinte csak mint helyetteseket,