Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Bár székekre tagoltan, a székelyek földje és népe kormányzati egységet alkotott, a magyar és a szász mellett mint külön nemzet szerepelt, velük ismételten szövetséget kötött, unióra lépett. A székely nemzet képviseleti szerve a nemzetgyűlés volt. Összetételéről és működéséről alig valamit tudunk. A XVI. század elején még megvolt, amit bizonyít, hogy 1505-ben pl. tizenhéttagú főtörvényszéket szervezett a székekről fellebbezett pörök felülvizsgálására. Kérdéses, vájjon ez a főtörvényszék rendszeresen ítélkezett-e, s meddig állott fenn? Megszüntetését az 1562. évi segesvári országgyűlés mondta ki, elrendelvén, hogy a pöröket ezentúl ne a nemzetgyűlés, hanem közvetlenül az uralkodó elé fellebbezzék. Valószínű, hogy ekkorra már külön székely nemzetgyűléseket nem is tartottak, hanem helyükbe az erdélyi országgyűlések léptek, amelyeken a másik két nemzet képviselőivel egyetemben a székelyek kiküldöttei is megjelentek, tárgyaltak és határoztak. Az országgyűlések szervezetének és munkájának taglalása kívül esik e munka keretein. A székely egység másik, az uralkodó részéről való képviselője, szemben az önkormányzati alapon összeülő nemzetgyűléssel, a király által kinevezett székely ispán (comes Siculorum) volt. Hatásköre a kormányzat minden ágára kiterjedt, az összes székek illetékessége alá tartoztak. A középkorban eleinte magyarországi, majd erdélyi főurak viselték ezt a tisztséget, néha ketten is. Olykor nem is tartózkodtak Erdélyben, ilyenkor familiárisaik közül alispánokat vagy helytartókat bíztak meg helyettesítésükkel. A XV. századtól fogva többnyire az erdélyi vajdák nyerték el, mintegy a vajdaság velejárójaként, a székely ispánságot is. így volt ez Mohács után, a kettős királyság idején is, amikor I. Ferdinánd és János király vajdái egyben a székely ispáni méltóságot is elnyerték. Amikor a vajdaságot nem töltötték be, a székely ispánság is üresen állott. Az 1550-es években, I. Ferdinánd rövid interregnuma alatt, Kendi Ferenc és Dobó István voltak az utolsó vajdák és székely ispánok. Báthory Istvántól kezdve az erdélyi fejedelmek nem neveztek ki többé székely ispánokat, hanem ezt a címet ők maguk viselték. A Habsburgok, amikor 1691-ben a nemzeti fejedelmek örökébe léptek, elhagyták, s csak Mária Terézia vette fel újra 1742-ben a székelyek kérésére. A tisztséggel járó feladatokat a fejedelmek egyéb kormányszerveik révén végezték, úgyhogy 1571 óta a székely ispánságot lényegében megszűntnek tekinthetjük, noha mint cím továbbra is élt. A székek jelentősége a székelyek kormányzatában ezáltal még jobban megnövekedett. 1562-ben ugyan, a székely fölkelés leverése után, János Zsigmond főkapitányt (capitaneus generális) állított a székek élére, s ezt a tisztséget utódai egészen a XVII. század végéig, ha nem is állandóan és rendszeresen, de gyakran betöltötték, a főkapitány azonban, aki kezdetben Székelytámadt és Székelybánja várak várnagya is volt, elsősorban katonai feladatot végzett, a székelységet hadba vezette, közigazgatási és igazságszolgáltatási szerepléséről nincs tudomásunk. Ezek a feladatok az egyes székek tisztviselőire hárultak. A székek (sedes) földrajzi és közigazgatási kialakulása a középkorra esett, mint hosszú fejlődés eredménye, amelynek részletei még tisztázásra szorulnak. Kezdetben egyetemnek (universitas), földnek (terra), kerületnek (districtus), sőt esperességnek (dioecesis) is nevezték őket, míg végül a szék elnevezés állandósult. A székek száma hét volt: Udvarhely, Maros, Sepsi, Kezdi, Orbai, Csík és Aranyos. Sepsi, Kezdi és Orbai a XVI. század végén Háromszék néven egyesültek. Más székekből viszont úgynevezett fiúszékek