Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
korba nyúlik vissza. Elsősorban gazdasági célú és jellegű szerv volt, amely azonban az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén is szerepet játszott. A kenézek vagy soltészek arra vállalkoztak, hogy művelés alá még nem vett, vagy elnéptelenedett és elvadult területekre erdőirtó és földművelő telepeseket hoznak. E telepesek, s maguk a kenézek vagy soltészek is, többnyire idegen nemzetiségűek, németek, tótok, főleg pedig rutének és oláhok voltak. A földesurakkal, királyi uradalmak tisztjeivel, egyházi és világi magánbirtokosokkal, szerződést kötöttek, tőlük úgynevezett kenéz- vagy soltészlevelet kaptak, mely jogaikat és kötelességeiket szabályozta. Feladatuk elsősorban az volt, hogy a telepesekre felügyeljenek, gondoskodva róla, hogy azok a földesúrnak járó valamennyi szolgáltatást, munkában, pénzben és terményekben rendben megadják. Ennek fejében ők maguk mentességet élveztek a szolgáltatások alól, s azonfelül még különféle kedvezményekben, pl. malomtartás jogában stb. is részesültek. Működésük gazdasági része magánjogi keretek között mozgott, voltak azonban ezeken túlmenő feladataik is. Miként a községbírák, a kenézek vagy soltészek is rendet tartottak a vezetésük alatt álló telepek népei között, a viszályokat elsimították, kisebb ügyekben igazságot szolgáltattak. ítéletük ellen, valamint a fontosabb pörökben, már az úriszékhez fordultak a telepes jobbágyok és zsellérek. A megyei és állami közigazgatás szervei, főleg az adó és a tized kezelésénél, a kenézek vagy soltészek támogatását éppúgy igénybe vették, mint a fálubírákét. Arról nem tudunk, hogy mellettük esküdtek is lettek volna, bár valószínű, hogy igazságszolgáltatás közben az idősebb telepesek véleményét meghallgatták. Esküdtek választására azonban nem került sor. A kenézi vagy soltészi tisztséget sem választás útján töltötték be, hanem az, gazdasági eredetének és túlnyomóan magánjogi jellegének megfelelően, a családban nemzedékről-nemzedékre öröklődött. A Sztánfalvai család pl. a munkácsi uradalomhoz tartozó Erdőd faluban 1475-től kezdve közel kétszáz éven keresztül viselte a kenézséget. Ha a családnak több felnőtt férfi tagja volt, ezek egymást évenkint váltogatva végezték a kenézi feladatokat, a kiváltságokban pedig valamennyien részesedtek. Az intézmény gazdasági és társadalmi hátterét jelenleg még nem látjuk eléggé világosan, közigazgatási szerepét is csak külön részlettanulmányok fogják majd minden vonatkozásban tisztázni. Vajdák. Hasonlóképen ismeretlen még a kenézséggel összefüggő vajdai tisztség eredete, valamint közigazgatási és igazságszolgáltatási szerepe. A jelek szerint egy-egy földrajzilag összefüggő terület kenézfalvai külön kerületet, úgynevezett krajnát alkottak, amelynek élén a vajda állott. Elsősorban az oláh telepesek által lakott vidékeken találunk ilyen vajdaságokat. A vajdákat már nem a földesurak bízták meg a krajnák vezetésével, hanem évről-évre a kenézek gyülekezete választotta. Ennek megfelelően működésük nem magán-, hanem közjogi jellegű, nem gazdasági, hanem közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat tartalmazó hatáskörrel. Ebből következőleg gyakoriak a hatásköri összeütközések a vajdák és a megyei tisztviselők között. A vajdaságok történetének megírása ugyancsak a még ezután megoldásra váró feladatok közé tartozik. 1 ) x ) A kenézségekről vagy soltészságokról és a vajdaságokról l. Schwartner, Mar tinus: De scultetiis per Hungáriám quondam obviis. Buda, 1815. Lehoczky Tivadar: Adalékok az oláh vajdák, oláh és orosz kenézek és soltészok és szabadosok intézményéhez hazánkban. Történelmi Tár, 1890. Tagányi Károly: Jelentés a soltészség története c. pályaműről. Akad. Értesítő, 1914.
