Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
helyszínen könnyebben megvalósíthatták uruk szándékait, mint ha távolból és csak papíron rendelkezett volna. Eleinte mind a bírót, mind pedig az esküdteket az egész polgárság köréből választhatták. Később kimondották, hogy bíró csak az lehet, aki legalább egy, néhol pedig több éven át tanácsnok volt, az esküdti állást pedig az előzetes választott községi tagsághoz kötötték. Egyes helyeken korábban, másutt csak a XVIII. században érkezett a fejlődés erre a fokra, amely szűkkörű városi arisztokrácia hatalmát jelentette, az ilyen kormányzás minden káros következményével. Ezen az egyre fokozódó bajon, néhány befolyásos család önkényuralmán, nem sokat segítettek azok a még korábbi időkben hozott határozatok, amelyek szigorúan tiltották, hogy a tanácsba rokonok kerüljenek. Szakképzettséget sem a bírótól, sem az esküdtektől nem kívántak meg a különböző városjogok, csupán erkölcsi követelményeket támasztottak. A budai jogkönyv szerint a bíró legyen erőslelkű, félelem nélküli, istenfélő, jóságos, mérsékletes. A szepesi szászok igazságos, erős, bölcs, evésben és ivásban mértékletes, indulatain uralkodó, életét és vagyonát a törvény védelmében feláldozó bírót óhajtottak. Egyes városokban, pl. Budán, hosszú ideig csak német származású bírót választottak, az esküdti állásokat pedig megosztották az egyes nemzetek között. Azt, hogy a tanács tagjai városi polgárok és birtokosok legyenek, természetesen alapfeltételnek tekintették, mert csak így várhatták tőlük, hogy a város érdekeit tartják mindenben szem előtt. Kassán, ha esetleg a választás idején még nem volt városi házuk, egy éven belül szerezni tartoztak. Különös gonddal ügyeltek arra, hogy a letelepedett nemesek a tanácsba ne kerüljenek, mert a nemesség és a polgárság közötti összeütközések állandóan napirenden voltak. A polgárjogot nyert nemes családok fiai azért idővel városi tisztségeket is viselhettek. A tanácstágság a rangon és tekintélyen kívül fáradságos munkát is jelentett, ez a magyarázata, hogy hosszú ideig és sok helyen büntetés terhe alatt kötelezték a megválasztottakat, hogy a tisztséget elvállalják. Fizetést kezdettől fogva kaptak, eleinte a bírságokból és a különböző városi jövedelmekből részesedtek, később meghatározott összegben állapították meg járandóságukat, amit részint természetben, részint pedig pénzben vettek fel. A bírságok és díjak bizonyos hányadát azonban továbbra is élvezték. A tanács tekintélye fölött szigorúan őrködtek, az ellene vétőket súlyosan megbüntették. Viszont a hanyag vagy vétkes tanácsnokokkal szemben is erélyesen léptek fel, gyakran meg is fosztották őket hivataluktól. A XVI. és XVII. században a szabad királyi és bányavárosok ezt még saját hatáskörükön belül megtehették, a XVIII. századtól fogva azonban az ilyen határozatok csak az uralkodó hozzájárulásával emelkedtek jogerőre. A tanács hatásköre a városi élet egész területére kiterjedt. Statútumok alkotásával minden téren érvényesítette befolyását. Döntött afölött, hogy kiknek adjanak polgárjogot, kiknek csak letelepedési engedélyt és kiket zárjanak ki a polgárok sorából, vagy a város területéről. Választotta az országgyűlési követeket, s azáltal országos viszonylatban is szerephez jutott. Alkalmazta a kisebb városi tisztviselőket, munkájukat irányította és ellenőrizte. Ahol a város volt a kegyúr, az ezzel járó jogokat gyakorolta. Képviselte az özvegyek és az árvák érdekét, kijelölte a gyámokat és elszámoltatta őket. Kezelte a város vagyonát, javait és jószágait, rendelkezett a jövedelmek fölött, szabályozta az ipart és a kereskedelmet, ellenőrizte a mértékek és súlyok
