Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

nem követelt tőlük. A kivetésnél mindent megadóztattak, amit csak lehetett, vagyont, jövedelmet, keresetet stb. Még az sem kerülte el figyelmüket, ha valamelyik polgár jobban öltözködött, mindjárt felemelték az adóját. De ez még a kisebbik baj volt. A szegényebb polgárok inkább az ellen lázongtak, hogy a befolyásos gazdagok kivonják magukat az arányos adófizetés alól. A kincstár is elsősorban ennek a visszásságnak a megszüntetését várta a bizottságtól. A baj gyökerei mélyre nyúltak. A legtöbb városban az volt a helyzet, hogy egy-két vagyonos és befolyásos család tartotta kezében a hatalmat, ők osztozkodtak a vezető állásokon, s aki ujjat mert velük húzni, a legkülönbözőbb módokon tapasztalhatta haragjuk erejét. Ezen a rendszeren egy-egy bizottság vizsgálata és intézkedései nem segíthettek. Mert hiába rendelte el, hogy a tisztviselők a bevételekről és kiadásokról pontosan elszámoljanak, könyveket vezessenek és azokat a levéltárban őrizzék, takarékoskodjanak, a kiadásokat a legszükségesebbekre csökkentsék, a bevételeket csak olyan célokra fordítsák, amilyenekre rendelve vannak, — ha mindezt állandóan és rendszeresen nem ellenőrizte, minden a régiben maradt. A hatásos ellenőrzésnek egyik módja az lehetett volna, hogy a kincstár minden város vezetősége mellé kirendel egy kamarai tisztviselőt. Ez a gondolat azonban fel sem merült, a megoldás annyira költséges lett volna. A kamarák még csak azt sem rendelték el, hogy a városok számadásaikat minden év végén felterjesszék, ami a kamarai számvevőség munkáját jelentékenyen megduzzasztotta, több tisztviselő alkalmazását kívánta, s így költségtöbbletet jelentett volna. A kincstár számára az volt a legfontosabb, hogy a városi adók pontosan befolyjanak. Éppen ezért nem tulajdoníthatunk túlzott jelentőséget a bizottsági utasítás ama pontjainak, amelyek az özvegyek és árvák jogainak megvédését, a gyámok ellenőrzését kívánták. Árvaszékek ebben a korban még nem voltak, gyökerüket éppen az uralkodói hatalom népvédelmi politikájában találhatjuk meg. Hasonló jellegű volt az utasításnak az a követelménye, hogy az alapítványokat, főleg a katolikusokat, az alapítók elgondolásának megfelelően használják fel, ne pedig egyéb célokra fordítsák. Ennél a kérdésnél már szerepet játszott a vallási szempont is, ami a XVII. század második felében elsősorban indította az uralkodót, hogy a városok életébe beleavatkozzék. A század elején a katolikus megújhodás még nem érvényesült a kamarák várospolitikájában. A háborús kor viszonyai teszik érthetővé, hogy miért kívánta az utasítás a bizottságtól a városok katonai előkészületeinek, a fegyvertáraknak, erődítményeknek, középületeknek, tűzoltófelszerelésnek stb. gondos felülvizsgálását, továbbá a katonaelszállásolás és a labor gratuitus terén a városi kötelezettségek pontos teljesítését. A város lakosai között a békés összhangot akarta biztosítani azzal, hogy mind a polgárság, mind pedig a nemesség jogait óvta, de a városon átutazó idegeneket is védelmébe vette a vendéglősök túlkapásaival szemben. Az árszabályozás megtartása minden városi lakosnak érdekében állott, nem különben az utcák kövezése és tisztántartása, ami már a közrendészet körébe tartozott. A jogrendet pedig az igazságszolgáltatás zavartalansága volt hivatva elsősorban biztosítani. Az uralkodó etekintetben azt várta a bizottságtól, hogy az országos törvények és gyakorlat, valamint az egyes városok jogszabályai és jogszolgáltatása közötti esetleges ellentéteket kiküszöbölje.