Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

azután nevüket közhírré tették. Az így kihirdetett személyeket bárki bárhol megölhette. A bizottságok az ítéletet a helyszínen azonnal végrehajtották. E célból gyakran a várakból katonaságot rendeltek melléjük. Hatáskörük alól a kincstári birtokok eleinte ki voltak véve, ott az uradalmi tisztek cirkáltak, utóbb azonban Fogaras kivételével rájuk is kiterjesztették a vármegyék illetékességét. Ami a vármegyék közigazgatási hatáskörét illeti, azt is törvények, kormányhatósági rendeletek és, nem utolsó sorban, saját jogszabályaik, statútumaik alakították ki. E hatáskör helyenkint és koronkint más és más volt. A fejlődés és a helyi sajátosságok ismertetése a monográfiák feladata, e helyen csak az általános, főbb vonásokat feltüntető kép vázolására kell szorítkoznunk. Ami a mai kor közigazgatásának alapját, a népesség és a népmozgalom nyilvántartását illeti, a vármegyei közigazgatásban ilyennek nyomaival még alig találkozunk. A lakosságot ugyan ismételten összeírták, de nem kimondottan közigazgatási, hanem főleg gazdasági és katonai célzattal. Az elköltözéseket is ebből a szempontból tartották nyilván. Minthogy mind az adóigazgatásban, mind pedig a katonai kormányzatban a vármegye is résztvett, a megfelelő lajstromokat az illetékes fejedelmi tisztviselőkkel együtt a megye emberei készítették és azok egyik példányát a megye levéltárában őrizték. A községek és a földesurak segítségével a vármegyék voltak hivatva megakadályozni, hogy a jobbágyság engedély nélkül egyik helyről a másikra költözzék. A szökött jobbágyokat ugyancsak a vármegye'közvetítésével követelték vissza. A külföldre utazóknak útleveleit a központi hatóságok állították ki, a határokon belül pedig megyei, városi vagy földesúri engedéllyel lehetett közlekedni. Különös gonddal tartoztak az utasokra ügyelni a határmenti megyék, hogy a jobbágyok kivándorlását, továbbá a nem kívánatos idegenek beköltözését megakadályozzák. Anyakönyveket ebben az időben még az egyházak is csak kivételesen vezettek. A közbiztonság fenntartását a vármegyék a cirkáló bizottságok kiküldésén kívül a községi elöljáróságok révén biztosították. Azonkívül a nemeseket is felhatalmazták a gonosztevők letartóztatására. Az elfogott latrok fölött azután a vármegyék ítélkeztek. A községi elöljáróság segíteni tartozott azokat, akik ellopott jószáguk nyomát követve faluról-falura járva keresték a tolvajt. Ha a község a támogatást megtagadta, a vármegyék a falubírót vonták felelősségre. A községek a XVII. századtól kezdve már rendszeresen éjjeli, sőt nappali őrséget is tartottak a vármegyék által megszabott módon és felügyeletük alatt. A közbiztonságot szolgálták azáltal is, hogy a jobbágyok fegyverviselését, sőt olykor lovon járását is tiltották. E tilalmat azonban a török veszedelem miatt sokszor kénytelenek voltak feloldani. Tűzvész elleni intézkedéseket a vármegyék e korban még nem igen hoztak. A vízügyet már szabályozták, a szabad közlekedést gátló berendezések és intézkedések tiltásával. A vízrendészetnek azonban nem annyira közbiztonsági, mint inkább gazdasági jellege volt. Hasonlóképen a kicsapongó mulatozást, részegeskedést, paráználkodást, a fényűző ruházkodást, a dohányzást, a sör- és pálinkafőzést, a káromkodást, a szülők meg nem becsülését tiltó vármegyei szabályrendeletek nemcsak az erkölcsi, hanem a gazdasági rend zavartalanságát is hivatottak voltak szolgálni. A cselédügy szabályozásával, a bérek megállapításával és a szökött cselédek visszakövetelésének hatósági támogatásával ugyancsak a gazdasági és társadalmi élet egyensúlyának