Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

amely azonban sohasem vált kötelességé, sokan éltek, éppen ez tette lehetővé, hogy az ítélőszék könnyen átalakulhatott közgyűléssé és az igazságszolgáltatás mellett közigazgatással is foglalkozhatott. Ebben az időben a

;

bíráktól éppúgy nem kívántak meg különleges szakképzettséget, mint a közigazgatási tisztviselőktől, úgyhogy a sedrián ítélkező főispán, alispán és szolgabírák a bírótársakat közülük választották. Ezt a szokást Magyarországon csak az 1613:24. tc. szüntette meg kimondva, hogy a bíráskodásban a rendes és rendkívüli esküdteken kívül a jelenlévő nemesek közül senkinek se legyen szava, Erdélyben pedig, ahol törvény nem tiltotta, még a XVIII. században is kimutatható. Hogy az igazságszolgáltatás zavartalanságát biztosítsa és a vármegyei törvényszéknek szilárd keretet adjon, az országgyűlés már a XV. században felhatalmazta a megyéket, hogy a kebelbéli nemesek közül állandó bírótársakat, esküdt ülnököket (iurati assessores) válasszanak, akiknek azután nemcsak joguk, hanem kötelességük is volt, hogy a sedrián megjelenjenek. Számukat az 1444:10. tc. megyénkint négy-négyben állapította meg, a XVI. század törvényei szerint a megye kiterjedése szerint hat és tizenkettő között váltakozott. Feladatuk elsősorban az volt, hogy a bírói eljárás egyes szakaszaiban a szolgabíráknak segédkezzenek. Erdélyben a XVI. és XVII. század folyamán mindvégig csak bírótársi minőségben szerepeltek, a közigazgatásban nem vettek részt, úgyhogy nem is tekintették őket rendes megyei tisztviselőknek. Magyarországon ezzel szemben, ahol az esküdt ülnöki tisztség sokkal régebbi múltra tekintett vissza, hova-tovább bekapcsolódtak a közigazgatásba, rendes megyei tisztviselők lettek, a szolgabírák hivatali társai, szinte kiegészítői. Ezért írta a szolgabírói hivatal monográfusa a XIX. század közepén: »Szolgabíró és esküdt két test, de egy léleknek tekintik törvényileg.*

1

) Minthogy a szolgabírák és az assessorok más, főleg közigazgatási elfoglaltságuk miatt a magyarországi sedriákon teljes számban megjelenni rendszerint nem tudtak, s így az igazságszolgáltatás zavartalan menetét veszély fenyegette, az 1613:24. tc. megengedte, hogy a vármegyék több ülnököt válasszanak, s ezek, ugyancsak esküt téve, a bíráskodásban segédkezzenek. Ettől kezdve tehát Magyarországon kétféle vármegyei ülnökök voltak: a rendes esküdt ülnökök (ordinarii iurati assessores) és a vagyonosabb nemesek közül választott rendkívüli ülnökök (extraordinarii assessores), későbbi nevükön feljebbviteli bírák (iudices appellationum) vagy táblabírák (iudices tabulae). Éz utóbbiak csak az igazságszolgáltatásban vettek részt, a szolgabírákkal alárendeltségi viszonyban nem állottak, fizetést nem kaptak, csak napidíjat. A sedriákon ezentúl a táblabírák játszották a főszerepet, úgyhogy a szolgabírák közül rendszerint csak egy jelent meg rajtuk esküdt ülnökével, mint legale testimonium. A táblabírói hivatal jelentős mértékben hozzájárult annak a folyamatnak a meggyorsulásához, amely ítélőszék és közgyűlés, vármegyei igazságszolgáltatás és közigazgatás elkülönülése felé vezetett. Erdélyben a XVI. és XVII. században a táblabírói hivatal ismeretlen, ami egyebek között érthetővé teszi az erdélyi sedriának a közigazgatásban játszott további szerepét. A sedriát Magyarországon az alispánok hirdették meg és elnököltek rajta. Erdélyben ezt 1650-ig csak a főispánok tehették meg, azután az alispánok, sőt a szolgabírák is. A szolgabírákon és a rendes és rendkívüli esküdx

) Zsoldos Ignác: A szolgabírói hivatal. Pápa, 1842. II. k. 222. 1.