Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Vármegye és társadalom. Az Árpádok királyi vármegyéjének, amely elsősorban gazdasági és katonai intézmény volt s igazságszolgáltatással és közigazgatással csak másodsorban foglalkozott, amelynek keretébe csak a várban és a körülötte fekvő birtokon katonai és gazdasági szolgálatot végző népek tartoztak, a foglaló magyarság vérségi alakulatai azonban rajta kívül állottak, s csak fokozatos fejlődés folyamán olvadtak belé, átalakulása a rendi dualizmus századainak nemesi vármegyéjévé még a XIII. században megkezdődött, s a XVI. század elejére általában az egész országban befejeződött. Ez az átalakulás, amelynek főbb vonásait a történetírás már tisztázta, egyes részletei azonban, így főleg közigazgatási vonatkozásai, még alaposabb megvilágításra szorulnak, elsősorban társadalmi folyamat volt. Erre a körülményre annak is tekintettel kell lennie, aki a vármegyével mint közigazgatási szervvel foglalkozik. Mindvégig, részben még napjainkban is megtartotta kapcsolatát a területén élő társadalommal, amelynek ismerete nélkül működése sem érthető. A nemesi társadalom általában az egész országban egységesen fejlődött, mégis az egyes országrészek nemességének fejlődése helyi sajátosságokat is mutat. A nemesség nem egységes társadalmi osztály volt, tagjai sorában egyháziak és világiak, nagy-, közép- és kisbirtokosok, sőt jobbágysorban élő birtoktalan nemesek egyaránt helyet foglaltak. Aszerint, hogy melyik réteg jutott hatalmi túlsúlyra, az egyes vidékek társadalmi helyzete különbözött, s ez a különbség a vármegyei szervezet kialakulásában és működésében is érvényesült. Voltak megyék, amelyeknek területén hatalmas uradalmak feküdtek, amelyeknek birtokosai közvetve vagy közvetlenül a megyei életre is döntő befolyást gyakoroltak. Másutt a kisbirtokosok voltak nemcsak számbeli, hanem gazdasági erőbeli fölényben is, ami azután a megyei önkormányzatban játszott szerepükben is kifejezésre jutott. A Dunántúl vármegyéi több tekintetben eltértek a felvidékiektől, a horvát-szlavónok az erdélyiektől és így tovább. Módszertani szempontból ebből az következik, hogy a vármegyei közigazgatás történetét kutatva minden egyes országrész viszonyait külön-külön meg kell vizsgálni, s összefoglaló képet csak a részleteredmények egybevetése alapján lehet rajzolni. Az így nyert kép azután az általános nagy vonalak mellett a helyi színfoltokat is fel fogja tüntetni. Vármegyei monográfiák. A lehetőség ilyen összefoglaló ábrázolás számára látszólag adva van, hiszen történelmi irodalmunk vármegyei monográfiákban igen gazdag, minden vármegye úgyszólván becsületbeli kötelességének tartotta, hogy történetét megírassa. E monográfiák azonban nagyon különböző értékűek, főleg ami a közigazgatás múltjára vonatkozó részeiket illeti. Olyan pedig, amelyik a közigazgatástörténelem összes szempontjainak figyelembevételével készült volna, vagyis a vármegyei szervezet fejlődését és működését, hatáskörét és ügymenetét egyaránt részletesen tárgyalná, egyetlen egy sem akad közöttük. Munkám keretei nem engedik meg, hogy a vármegyei és egyéb önkormányzati szervek XVI. és XVII. századi történetének ismertetéséhez forráskutatásokat végezzek, még oly kis mértékben sem, ahogyan egyes királyi és fejedelmi hivatalok tárgyalásánál elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult, amelyekről az irodalom semmiféle tájékoztatást sem nyújtott. Az Önkormány-