Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Igazságszolgáltatási szerepének megfelelően az udvari tanácsnak kezdettől fogva voltak polgári származású jogi doktor tagjai is. Számuk, amint a tanács hatásköre a törvénykezésre korlátozódott, fokozatosan növekedett, a nemesi származásúakét azonban elérni nem tudta. Rendi színezetét, bár kimondottan fejedelmi hivatal volt, az udvari tanács hosszú ideig megőrizte és csak a rendiség ellenállásának megtörése után veszítette el. 4. §. Titkos tanács. Párhuzamosan az udvari tanács politikai jelentőségének csökkenésével fokozatosan növekedett a titkos tanács (Geheimer Rat) fontossága. Az uralkodók a legkényesebb államügyeket mindig csak egy-két bizalmas emberükkel beszélték meg, akiket titkos tanácsosaiknak tekintettek. Mint szervezett, állandóan és rendszeresen ülésező hivatalról azonban, a Habsburgok titkos tanácsáról csak 1526 óta beszélhetünk. Bölcsője az udvari tanács volt, a XVI. század első felében az udvari szabályrendeletek még nem vontak éles határvonalat a két tanács feladata között, bár a titkos tanácsosokat a rangban utánuk következő udvariaktól már határozottan megkülönböztették. Hatáskörét pontosan később sem határozták meg, mert hatósággá nem alakult át, mindvégig tanácsadó testület maradt. Formailag nem rendelkezett a központi hatóságok fölött, amelyeknek felterjesztéseit megt árgyalta, írásban nem is érintkezett velük. Javaslatait az uralkodó elfogadta, vagy módosított rajtuk, rendeleteit azonban saját nevében, az udvari kancelláriák útján bocsátotta ki. Azt, hogy a rendeleteket végrehajtják-e, nem a titkos tanács, hanem a megfelelő hatóságok ellenőrizték. A titkos tanács befolyása az egész államéletre kiterjedt, kül- és belügyekre egyaránt, minden kérdésre, amelyben az uralkodó véleményét kérte. Tagjainak száma is esetről-esetre változott, elsősorban attól függött, hogy hányan élvezték az uralkodó feltétlen bizalmát. Tanácskozásait, ha az üléseken megjelent, ami gyakran megtörtént, maga az uralkodó vezette. Egyébként rendszerint a főudvarmester (udvarmester), akit ebben a minőségében a titkos tanács elnökének, Rudolf, II. Mátyás, II. és III. Ferdinánd alatt pedig igazgatójának, olykor főigazgatójának neveztek. A legfontosabb szerepet azonban mindenkor a kancellár játszotta, mégpedig 1526—1527 az udvari kancellár, 1528—1538 az udvari főkancellár, 1539—1559 az udvari alkancellár, azután pedig 1620-ig a birodalmi alkancellár, aki egyúttal rendszerint az udvari kancellári címet is viselte. II. Ferdinánd 1620-ban külön titkos osztrák kancelláriát szervezett, amelynek vezetői, az udvari kancellárok, a birodalmi alkancellárokat a XVII. század végére egészen kiszorították a titkos tanácsból. Ugyancsak ekkor, II. Ferdinánd uralkodásától kezdve, váltották fel a birodalmi eredetű titkos tanácsosokat az osztrák és cseh örökös tartományok főrangú családjainak fiai. A Habsburg222. I.) Felíner véleményét nem fogadja el és a magyar udvari tanácsosok elmaradását azzal magyarázza, hogy a magyar jogfejlődés nem ismerte a királyhoz való fellebbezést. Ennek a nézetnek tévedését felesleges bővebben cáfolni. Jellemző a még legfejlettebb osztrák közigazgatási irodalom hiányosságára, hogy a legjobb osztrák történeti kézikönyv azt állítja, hogy az udvari tanács hatáskörét csak 1537-ben korlátozták a birodalomra és az osztrák tartományokra. Uhlirz, Karl und Mathilde: Handbuch der Geschichte Österreichs und seiner Nachbarländer Böhmen und Ungarn. Graz— Wien— Leipzig. I. Bd. (1927) 198. 1.
