Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

azt. Ennek az igazgatásnak, amely a középkor és az újkor közötti átmeneti pénzügyigazgatás jellgezetes vonásait mutatja, ügymenete még a XVI. század második felében kialakult, s az önálló erdélyi fejedelemség korszakában lényegében alig módosult. A tizedkezelő szervezet. A tizedkezelő szervezet élén a dézsmás (decimator) állott, akit azonban, minthogy a bérletek ügyét is ő intézte, inkább bérlőnek, helyesebben bérbeadónak (arendator) neveztek. Fejedelmi tisztviselő volt, működéséről a kincstárnak adott számot, megbízatása azonban csak meghatározott időre szólott, s állásából ura bármikor elbocsáthatta. Valószínű, hogy a fejedelem hűséges emberei, úgynevezett familiárisai közül választotta, minthogy a szervezet további része is familiáris kapcsolatokra épült. Az arendator természetesen nem vállalkozhatott arra, hogy a tizedet minden egyes faluban maga hajtsa be, erre a feadatra külön tizedszedőket alkalmaztak. Ezeket azonban, noha fejedelmi tisztviselők voltak s fizetésüket a fejedelmi jövedelemnek számító tizedből kapták, nem a fejedelem nevezte ki, hanem familiárisai közül az arendator választotta. Hivatali utasításukat, igaz: az arendatornak adott fejedelmi utasítás mintájára, tőle kapták, sáfárkodásukról neki adtak számot, s azért ő vállalta nemcsak az erkölcsi, hanem az anyagi felelősséget is. A középkori familiáris és az újkori állami tisztviselés vonásait tehát egyaránt felfedezhetjük az erdélyi fejedelmi tizedigazgatás szervezetén. Ez a szervezet fokozatosan fejlődött és nyert szilárd kereteket. Báthory Zsigmond, amikor a szászok kívánságára 1591-ben a tizedszedés szabályait írásba foglalta, még csak úgy rendelkezett, hogy a nagyobb községekbe két dézsmás menjen, a kisebbekbe pedig csak egy. Ebből arra következtethetünk, hogy az arendator ekkor még falunkint jelölte ki a tizedszedőket. 1609-ben a tizedkezelő szervezet már a szász székek rendszeréhez igazodott. Az ez évben kiadott általános tizedszedési utasítás szerint az arendator minden székbe egy fődézsmást küldött ki s melléjük 2—2 dézsmást rendelt. Meggyesszékbe, mivel ott több bor termett és területe is nagyobb volt a többinél, nem két, hanem három dézsmás mehetett. Minthogy a dézsmások működéséért minden tekintetben a fődézsmás felelt, valószínű, hogy azokat ő választotta ki maga mellé, nem pedig az arendator. Azaz a familiáris rendszer nemcsak fejedelem és arendator, továbbá arendator és fődézsmás, hanem a fődézsmás és dézsmás között, tehát harmadfokon is kimutatható. A dézsmások fizetésüket, ez is jellemző a familiáris hivatalviselésre, nem pénzben, hanem természetben kapták. 1609-ben pl. a fődézsmás 12 köböl búzát, ugyanannyi zabot és 80 veder bort kapott, a dézsmás pedig 10—10 köböl búzát és zabot, valamint 60 veder bort. A dézsmálás ideje alatt pedig a falubírónál laktak s mind maguk, mind pedig lovuk számára ingyen ellátásban részesültek. A falubíró ennek fejében olykor az egész, olykor pedig csak a fél tized fizetése alól mentesült. Az utasítások pontosan megszabták, hogy a dézsmások ellátás fejében mit követelhetnek és egy-egy helyen mennyi ideig maradhatnak. Ebédre és vacsorára egy-egy tál ételnél, egy-egy ital bornál, lovaiknak egy-egy véka zabnál többet nem igényelhettek. »Ezen felül ha az dézsmás vagy főzetni, vagy innyi akar, — mondotta egy 1609-iki utasítás — nyissa meg az erszény száját.« Olyan helyeken, ahol bortizedet is szedtek, a szürettől számított 15 napig maradhattak, a bor forrásához ugyanis ennyi idő kellett.