Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Általában megállapítható, hogy a fejedelmi kincstár nemcsak azzal törődött, hogy a dézsmások a tizedet pontosan behajtsák, hanem azzal is, hogy hivatalos megbízatásukkal ne éljenek vissza. így pl. nem volt szabad a lakosságot arra kényszeríteniök, hogy a kicsépelt gabona szalmáját, vagy a dézsmási fizetés fejében járó terményeket tőlük megvásárolja. Hasonló népvédelmi intézkedéseket láttunk a magyarországi kamarai hivatalnokoknak adott királyi uatasításokban is. Részben népvédelmi célja volt az utasítások ama rendelkezésének is, amely egyébként a pontos elszámolást biztosította, hogy t. i. mindenről, amit a néptől tized fejében behajtottak, nyugtát adtak és ellennyugtát kértek. Ezeket az ellennyugtákat a falu papja, bírája és esküdtjei adták, akik résztvettek a dézsmálásban és a tizedszedőket munkájukban segítették és ellenőrizték. A falu papjának már csak azért is jelen kellett lennie a tizedszedésnél, mert a dézsma negyede őt illette meg. ő maga a papi földek után nem fizetett tizedet, de ha a falu közös földjében volt vetése, az már nem élvezett mentességet. A falu bírája, az u. n. folnagy, a két esküdttel együtt, közvetítő szerepet játszott a tized élvezői és fizetői között. Egyrészt eskü alatt vallották, hogy kinek mije termett és kezeskedtek róla, hogy termését senki sem titkolta el, másrészt ügyeltek arra, hogy a dézsmások jogtalan szolgáltatást semmilyen címen se követeljenek. A felmerülő vitás kérdéseket vegyes bíróság döntötte el, amelyben a dézsmás, a pap, a folnagy, az esküdtek és az illető szász város vagy szék egyik meghívott tisztviselője foglalt helyet. A városi és széki hatóság tizedügyekben nem volt illetékes, valószínű, bár az utasítások nem említik, hogy e bíróság ítéletei ellen a fejedelmi táblához lehetett fellebbezni. A tizedszedés. A dézsmát a learatott földeken, illetve a szőlőkben szedték, mielőtt még a termést betakarították volna. Azt azonban megengedték, hogy a paraszt saját szükségletének fedezésére néhány kévét még a dézsmálás előtt hazavigyen, de csak a dézsmás és a pap tudtával és utólagos elszámolás terhe alatt. A tizedelésnek ez a régi szabálya sok bajnak és viszálynak lett a forrása, mert ha a dézsmás késett, a termés a tarlón pusztult. Ezt a veszélyt voltak hivatva kiküszöbölni azok az országgyűlési határozatok, amelyek megengedték, hogy a dézsmás késése esetén a jobbágy termését a falu elöljárósága vegye számba, tizedelje meg, s azután adjon engedélyt a betakarításra; A tizednek kicséplése és elszállítása, valamint hordók adása már nem a falu feladata volt, erről a dézsmás tartozott gondoskodni. Az általános gyakorlat szerint a tized egyik tizedét cséplés, a másikat pedig szállítás fejében le kellett adnia, úgyhogy csak 8 /io részével — a jobbágyság egész termésének 8%-val — jelent meg a fejedelmi kincstár által megjelölt helyen és időben, hogy működéséről, minden egyes tételt írásos bizonyítékokkal támasztva alá, számot adjon. A beszállított termények értékesítéséről már a kincstár döntött, amelynek erre hivatatott tisztviselői gondosan fölülvizsgálták a tizedszedők számadásait, s vagy a felmentés megadását, vagy a dézsmások felelősségre vonását javasolták. Utóbbi esetben valószínűleg a fejedelmi tábla ítélkezett fölöttük.?) J ) Két — 1591-iki és 1609-iki — tizedszedői utasítás alapján. E. O.E. III.k.379—382. 1. cs VI. k. 158—161. 1.
