Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
és bonyolultabb volt, viszont azzal kecsegtetett, hogy a jövedelem emelkedni fog. Az 1558-iki országgyűlés már elismerte az uralkodónak azt a jogát, hogy a tizedet maga hajthatja be, ugyanakkor azonban a bérletrendszert is újból szentesítette. A két rendszer párhuzamosan állott fenn, 1561-ben a kérdést úgy szabályozták, hogy a király minden községben a tized felét saját kezelésben tartja, másik felét pedig,bérbeadja. 1 ) Ez a megoldás azonban nem állandósult, hanem a helyi viszonyok, a várak, az udvar és a kincstár pillanatnyi szükségletei szabták meg, hogy a fejedelem a tizedet hol és mikor kezelte maga, vagy adta bérbe. A rendek nem ragaszkodtak mereven a bérletrendszerhez, azt a kívánságukat azonban kifejezésre juttatták, hogy a kincstár a tizedet ne deputálja, azaz fizetés fejében, vagy tartozás törlesztésére magánosok részére ne utalja ki, hanem csak az udvar és a várak szükségletének fedezésére fordítsa. 2 ) A bérletrendszernek arendatio, a fejedelmi kezelésnek pedig cumulatio decimarum volt a latin neve. Mindkét fajta igazgatásnak az élén ugyanaz a fejedelmi tisztviselő állott, akit decimatornak vagy arendatornak, azaz a tized kezelőjének és bérbeadójának neveztek. Az országgyűlések ettől kezdve pontosabban szabályozták a tized bérletének és behajtásának módját. 1558-ban kimondták, hogy ha a bérlők a bér második felét Szent Márton napjára az arendator kezéhez le nem fizetik, az a hátralékosok névsorát adja át a főispánoknak vagy az alispánoknak, hogy a tartozást és a büntetéspénzt, amelynek kétharmada őket, egyharmada pedig a királyt illette meg, azok hajtsák be. 3 ) Ilyen módon a megyei tisztikar is szerephez jutott a tized igazgatásában, amely egyébként fejedelmi jellegét mindvégig megtartotta. Nem mulasztotta el az országgyűlés azt sem, hogy a tizedfizető nép érdekét a fejedelmi tizedszedővel vagy annak embereivel szemben megvédje. Az általános szokás az volt, hogy a jobbágy a gabonatermést a földekről addig haza nem vihette, amíg a tizedet le nem adta. Ez a szokás nehézséget nem is okozott addig, amíg a birtokos szedte a tizedet, aki azonnal behajtotta követelését. A fejedelmi tizedszedők azonban faluról-falura járván nem mindenhova érkeztek idejében, így a jobbágyot az a veszély fenyegette, hogy termése künn a szabadban megromlik. Az 1558-iki országgyűlés ezért úgy határozott, hogy azokon a helyeken, ahol a tizedszedő késik, a falu bírája és esküdtei menjenek ki a földekre, a termést tizedeljék meg, a tized maradjon a tarlón, a jobbágy pedig a maga részét szállítsa haza. *) így tehát a közigazgatás legalsó szervei, a falusi elöljáróságok is belekapcsolódtak a tized kezelésébe, kiegészítve a fejedelmi tisztviselők működését. A szász föld tizede. A szász föld terményeinek tizede, mint említettük, nem a püspököt, hanem a papságot illette meg, a püspöki jövedelmek szekularizációja tehát rája nem terjedt ki. A fejedelmi hatalom azonban, párhuzamosan azzal a törekvésével, hogy a magyar vármegyék tizedét, illetve annak bizonyos *) Integram mediam partém decimarum in cuiusmodi possessionibus habitarum sacra maicstas concedit dominis nobilibus. Reliquam vero partém integram pro se cumulari mandabit. U. o. II. k. 196. 1. 2 ) 1558 : Constitutum auterrr est, ne decimae quibusvis deputentur, sed in usum et necessitatem castrorum et curiarum maiestatum suarum cumulentur. U. o. II. k. 92. I. 3 ) U. o. II. k. 91. 1. 4 ) U. o. II. k. 91—92. 1.
