Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
»Magát pedig a jószág között úgy viselje udvarbfránk, hogy jobbágyink nem hogy fogynának, hanem inkább gondviselése által augeáltassanak minden marhájokban, számokban és értékekben is, mert ha épülnek, jó industriáját, ha pedig fogynak és szegényednek alatta jobbágyaink, kárunkat ismerjük tőle, el is nem szenvedjük neki*. 1 ) Vigyáznia kellett, hogy a jobbágyok a birtokról ne szökjenek meg, s joga volt hozzá, hogy az új telepeseknek a fejedelmi udvarbíró hozzájárulásával bizonyos időre mentességet adjon a földesúri terhek alól. Minthogy a birtok és népe minden tekintetben az ő gondjára volt bízva, érthető, hogy nemcsak gazdasági, hanem közigazgatási és bírói hatóságot is gyakorolt. Közigazgatási szerepe arra korlátozódott, hogy a birtokon rendet tartott és a lakosságot az útonjáró tolvajok és rablók támadásától megoltalmazta. Ahol vár volt a birtok közelében, a várbeli katonaság segítségét vette igénybe, ahol pedig csak a maga erejére támaszkodhatott, ott a jobbágyok közül rendelt úgynevezett darabontokat. Az országgyűlések által megszavazott adókat a birtok népétől ő hajtotta be, s ügyelt reá, hogy a jobbágyoktól törvénytelen szolgáltatásokat ne követeljenek. Kisebb pörös ügyekben egyedül ítélkezett, nehezebb esetekben azonban nemes bírótársakat vett maga mellé, vagy pedig magát illetéktelennek nyilvánítva a fejedelmi udvarbíró döntését kérte. A kisebb bírságok őt illették, a nagyobbakról azonban el kellett számolnia, azoknak csak bizonyos hányadát kapta. Jellemző, hogy a jobbágyság anyagi erejének kímélése céljából pénzbeli bírságot csak akkor vethetett ki, amikor a megvesszőzés és a tömlöc már hatástalannak bizonyult. Működéséről gondosan pénztári naplót vezetett, csak írásbeli utalványokat vett figyelembe, mindenről nyugtát kért és adott. Negyedévenkint tájékozatató kimutatást, évvégén pedig részletes számadást terjesztett a fejedelmi udvar elé. Sáfárkodásáért nemcsak személyében, hanem anyagilag is felelősségre vonhatták és kártérítésre kötelezhették. Gazdasági tisztek és szegődményesek. Mellette és alatta több-kevesebb egyéb gazdasági tisztviselő is szolgált, A melléje rendelteket a fejedelem nevezte ki, az alája utáltakat ő maga fogadhatta. Nagyobb uradalomban, mint pl. a gyulafejérváriban, jogi kérdésekben külön kincstári ügyvéd (fiscalis procurator) állott az udvarbíró segítségére, aki valószínűleg a fejedelmi jogügyigazgató irányítását követte^ Melléje rendelt tisztviselő volt azután a számtartó (rationista), aki pénztári ellenőri munkát végzett, továbbá a kulcsár (claviger), aki az uradalom raktáraira felügyelt. Kisebb uradalmakban a számtartói és a kulcsári tisztséget rendszerint egy személyre ruházták. A gazdaság kisebb tisztviselőit, az egyes majorok ispánjait, majorbírókat, csűrbírókat, az uradalomban foglalkoztatott béreseket, halászokat, pásztorokat, kertészeket, méhészeket, tyúkászokat, molnárokat, sütőket, vincelléreket, korcsmárosokat és a különböző mesterembereket az udvarbíró fogadta fel. Ezek fizetésüket részint pénzben és terményekben, a legtöbben pedig tisztán természetben kapták és az úgy- nevezett szegődményesek (conventionatusok) népes társadalmi rétegét alkották. Független volt az udvarbírótól, bár támogatását élvezte, az uradalom vámosa és tizedszedője. Ezek megbízatásukat közvetlenül a fejedelemtől, x ) I. Rákóczi György utasításából, amit 1634-ben veresmarti Cikó Mihály gyulafejérvári udvarbírónak adott. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1894., 311. 1.
