Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

»Magát pedig a jószág között úgy viselje udvarbfránk, hogy jobbágyink nem hogy fogynának, hanem inkább gondviselése által augeáltassanak min­den marhájokban, számokban és értékekben is, mert ha épülnek, jó industriá­ját, ha pedig fogynak és szegényednek alatta jobbágyaink, kárunkat ismerjük tőle, el is nem szenvedjük neki*. 1 ) Vigyáznia kellett, hogy a jobbágyok a birtokról ne szökjenek meg, s joga volt hozzá, hogy az új telepeseknek a fejedelmi udvarbíró hozzájárulásával bizonyos időre mentességet adjon a földesúri terhek alól. Minthogy a birtok és népe minden tekintetben az ő gondjára volt bízva, érthető, hogy nemcsak gazdasági, hanem közigazgatási és bírói hatóságot is gyakorolt. Közigazgatási szerepe arra korlátozódott, hogy a birtokon rendet tartott és a lakosságot az útonjáró tolvajok és rablók támadásától megoltalmazta. Ahol vár volt a birtok közelében, a várbeli katonaság segítségét vette igénybe, ahol pedig csak a maga erejére támasz­kodhatott, ott a jobbágyok közül rendelt úgynevezett darabontokat. Az országgyűlések által megszavazott adókat a birtok népétől ő hajtotta be, s ügyelt reá, hogy a jobbágyoktól törvénytelen szolgáltatásokat ne követeljenek. Kisebb pörös ügyekben egyedül ítélkezett, nehezebb esetekben azonban nemes bírótársakat vett maga mellé, vagy pedig magát illetéktelennek nyil­vánítva a fejedelmi udvarbíró döntését kérte. A kisebb bírságok őt illették, a nagyobbakról azonban el kellett számolnia, azoknak csak bizonyos hánya­dát kapta. Jellemző, hogy a jobbágyság anyagi erejének kímélése céljából pénzbeli bírságot csak akkor vethetett ki, amikor a megvesszőzés és a tömlöc már hatástalannak bizonyult. Működéséről gondosan pénztári naplót vezetett, csak írásbeli utalványokat vett figyelembe, mindenről nyugtát kért és adott. Negyedévenkint tájékozatató kimutatást, évvégén pedig részletes szám­adást terjesztett a fejedelmi udvar elé. Sáfárkodásáért nemcsak személyében, hanem anyagilag is felelősségre vonhatták és kártérítésre kötelezhették. Gazdasági tisztek és szegődményesek. Mellette és alatta több-kevesebb egyéb gazdasági tisztviselő is szolgált, A melléje rendelteket a fejedelem nevezte ki, az alája utáltakat ő maga fogadhatta. Nagyobb uradalomban, mint pl. a gyulafejérváriban, jogi kér­désekben külön kincstári ügyvéd (fiscalis procurator) állott az udvarbíró segítségére, aki valószínűleg a fejedelmi jogügyigazgató irányítását követte^ Melléje rendelt tisztviselő volt azután a számtartó (rationista), aki pénztári ellenőri munkát végzett, továbbá a kulcsár (claviger), aki az uradalom rak­táraira felügyelt. Kisebb uradalmakban a számtartói és a kulcsári tisztséget rendszerint egy személyre ruházták. A gazdaság kisebb tisztviselőit, az egyes majorok ispánjait, majorbírókat, csűrbírókat, az uradalomban foglalkoz­tatott béreseket, halászokat, pásztorokat, kertészeket, méhészeket, tyúká­szokat, molnárokat, sütőket, vincelléreket, korcsmárosokat és a különböző mesterembereket az udvarbíró fogadta fel. Ezek fizetésüket részint pénzben és terményekben, a legtöbben pedig tisztán természetben kapták és az úgy- ­nevezett szegődményesek (conventionatusok) népes társadalmi rétegét alkották. Független volt az udvarbírótól, bár támogatását élvezte, az uradalom vámosa és tizedszedője. Ezek megbízatásukat közvetlenül a fejedelemtől, x ) I. Rákóczi György utasításából, amit 1634-ben veresmarti Cikó Mihály gyula­fejérvári udvarbírónak adott. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1894., 311. 1.

Next

/
Thumbnails
Contents