Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
fordított összegeknek. A nemesi felkelésnek, székely hadaknak és szász zsoldosoknak szerepe csak egyes hadjáratokra korlátozódott. A várak állandó őrségét a fejedelmek saját birtokaik jövedelmeiből tartották, ami megfelelt a magyarországi helyzetnek, ahol a végvárak rendszere ugyancsak a királyi uradalmak pillérein nyugodott. A birtokok jogi helyzete. A fejedelmi birtokok eredetüket tekintve kétfélék voltak : magán- és kincstári (fiskális) jószágok. Az előbbieket a fejedelmi ház az ország más birtokos családaihoz hasonlóan szerezte, ezek tehát akkor, amikor a fejedelmi székbe új család került, megszűntek fejedelmi birtokok lenni. Az utóbbiakat a mindenkori uralkodó az Erdélyben is érvényes királyi birtokjog (ius regium) alapján birtokolta. A kihalt nemesi családok, valamint a jószágvesztésre ítélt nemesek javai Erdélyben is az uralkodóra szállottak. Kivétel csak a székely fold volt, amely a királyi birtokjog alól mentességet élvezett. A kétféle eredetű fejedelmi birtok között Erdélyben sokkal élesebb válaszvonalat húztak, mint Magyarországon, ahol a királyi javak hasonlóképen oszlottak meg. De Magyarország trónján Mohács óta állandóan ugyanaz az uralkodóházült, míg Erdély fejedelmi családjai folyton váltakoztak. Magyarországon a Habsburg-háznak családi birtoka, legalábbis a XVI. és XVII. században alig volt, a királyi javak legnagyobb részét a kincstárnak a jószágai adták. E jószágok tulajdonjoga nem egyedül a királyt illette meg, hanem a szent koronát, amelynek az uralkodón kívül a nemzet, azaz a rendek is tagjai voltak. A szent korona tagsága révén őket illető birtokjogot a kincstári jószágok fölött úgy érvényesítették, hogy a királytól a koronára, azaz a kincstárra háramlott birtokok újbóli eladományozását kívánták. E kívánságuk azonban — adományozáson érdemek ellenszolgáltatás nélküli jutalmazását értve — vajmi ritkán teljesült. A magyar királyok a koronabirtokokkal mindig mint sajátjukkal rendelkeztek, legdúsabb jövedelmi forrásuk azokból fakadt, akár saját kezelésben tartották őket, akár zálogba adták, vagy tartozásuk törlesztésére eladományozták. A fejedelmi Erdélyben már más volt a helyzet. Erdély fejedelmei, szinte kivétel nélkül, jelentős családi vagyonnal rendelkeztek, legtöbbször a fejedelemséget is annak köszönhették, uralmuk szilárd alapját az biztosította. Etekintetben elég a Báthoryakra és a Rákócziakra utalni, de Bocskay Istvánnál és Bethlen Gábornál is ez volt a helyzet, a Zápolyai-családnak az egész országot behálózó birtokáról nem is szólva. Valószínű, hogy abban az esetben, ha az erdélyi fejedelemséget állandóan egy család fiai nyerték volna el, mint ahogyan Magyarország rendéi Mohács óta mindig ugyanabból a házból származó királyokat választottak, végül pedig a Habsburg-dinasztia férfi- és nőági örökösödési jogát is elismerték, a fejedelmek családi jószágai és a kincstári javak között Erdélyben sem húztak volna olyan éles jogi válaszvonalat. Minthogy azonban Erdély fejedelmi családai folyton váltakoztak, a rendeknek gondoskodniuk kellett róla, hogy fejedelmeik a kincstári birtokokat ki ne sajátíthassák, vagy tetszésük szerint el ne adományozhassák. Jellemző az erdélyi rendiség erélytelenségére, hogy az első lépést a kincstári birtokok pontos megállapítására nem ő tette meg, hanem a Habsburg-ház, amikor a XVII. század elején Báthory Zsigmond lemondása után" ideiglenesen Erdély ura lett, s biztosai révén mindenekelőtt a fejedelmi jövedelmek kérdését igyekezett tisztázni. A Habsburgok érdeke
