Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
tése. Eszerint a középkorban és a XVI. század első tizedeiben a magyar országgyűlések adóügyi határozatai Erdélyre nem voltak érvényesek, hanem a király mindhárom erdélyi nemzettől külön gyűléseken kért és kapott adót. A magyar nemzet számára ezeket a gyűléseket rendszerint Tordára hirdették meg, s rajtuk királyi biztosok képviselték az uralkodót. A gyűlés azután a szükségnek megfelelően kapunkint (porta) megszavazott bizonyos ©sszeget, rendszerint 99 dénárt, ennél többet a XVI. század közepéig sohasem, amit a jobbágyok fizettek. Hogy kapu alatt mit értettek, vagyis hogy mi volt az adózás egysége, a biztosok jelentéséből nem tűnik ki. Nem tértek ki arra a kérdésre sem, hogy a kapuk számát kik állapították meg, azaz hogy az adót a király emberei, vagy pedig a rendi (megyei) tisztviselők vetették-e ki. A behajtás és felhasználás mikéntjéről sem szóltak a biztosok, csak annyit jegyeztek meg, hogy gondosabb kivetéssel és behajtással az 1552-ben befolyt 24.000 forintnyi jövedelmet meg lehetne kettőzni. A magyar nemesek oláh jobbágyai nem kapuszám szerint adóztak, hanem külön adót fizettek, az ú. n. ötvenedet (quinquagesima). Ezen a néven eredetileg nem adót értettek, hanem földesúri szolgáltatást, amelyet a magyar urak oláh jobbágyaiktól húsvét és pünkösd között szedtek. Minthogy a hegyekben pásztorkodó oláhokat megadóztatni különben alig lehetett volna, az uralkodó is ötvenedet kért tőlük, s kívánságát az országgyűlés éppúgy megszavazta, mint a magyar jobbágyok kapuadóját. Az ötvened kivetése és behajtása természetesen nagy nehézségekbe ütközött, s arra sikerrel csak a földesúr vállalkozhatott, aki a maga ötvenede után rögtön megvehette a pásztorokon a királynak járó ötvenedet is. Az uralkodó ezért rendszerint bérbeadta az ötvenedet, a XVI. század első felében általában évi 4000 forintért, vagyis a magyar jobbágyság által fizetett összeg egyhatodáért, amit azonban a két királyi biztos igen kevésnek talált. A földesurak a maguk ötvenedét évről-évre rendszeresen behajtották, ami a királyt arra a gondolatra vezete, hogy az adóötvenedet is évről évre járó, nem a rendi hozzájárulástól függő, hanem felségjog alapján élvezett, rendes jövedelemnek minősítse, ez a törekvése azonban a rendek éberségén kudarcot vallott. Amikor a király nem adta bérbe, hanem maga hajtotta be az ötvenedet, a behajtással megbízott ötvenedest (quinquagesimator, connumerator quinquagesimae) a megyei szolgabíró kísérte faluról-falura, tanyáról-tanyára. Minden 50 juh vagy kecske után egy-egy juhot vagy kecskét, egy-egy bárányt, s egy-egy éves juhot vagy kecskét adtak. Ha a nyáj száma az ötvenet nem érte el, minden állat után 2 dénárt fizettek. Hasonlóképpen 2 dénárt adtak a megnyírt juh gyapja fejében. A falu tartozott az ötvenedest elszállásolni, ahol pedig nem éjjelezett, annak a községnek lakói megváltásképen ú. n. abroszpénzt, egy forintot fizettek. Az oláh pópák mentesek voltak az ötvened alól, csupán egy zsákot, egy hevedert és egy marok viaszgyertyát adtak. A kenézek, azaz falubírák, ugyancsak mentességet élveztek, aminek fejében egy zsákot és egy nagy sajtot szolgáltattak. A juhokon és kecskéken kívül ötvened járt még a disznók és a méhek után is. Az Öreg disznók után 2 dénárt, az éves süldők után 1 dénárt fizettek, a malacok után semmit. Egy kas méh adója 2 dénár volt. A szolgabíró fáradsága jutalmául a zsákok, hevederek, gyertyák és sajtok egyharmadát kapta. Az elrejtett állatokat az ötvenedes a maga számára elkobozhatta. 1 ) !) Engel i. m. IV. k. 38—39. 1.
